A vonzó véletlen

Elismerem, nem teljesen normális, de nagy élvezettel szoktam olvasgatni a BIÖP több mint egy évtizedet felölelő hőskorszakának hálózati szövegtermékeit. És most elsősorban nem a kritikai kiadásokra gondolok. Viták, fórumok, folyóirat, magazin. Sokat mutatnak meg a kilencvenes évek végi, kétezres évek eleji internetről, az arról való gondolkodásról. Sok olyan probléma vetődik fel, ami mára már nem annyira probléma, s ezért érdekes, és sok olyan, ami most is ugyanúgy probléma, mint akkor.

Horváth Iván egy átdolgozott javaslata, az F-BOOK, F-CONTENT című tanulmány például ezt mondja: „A hiperhivatkozáson alapuló interaktivitás lényegében irodalomellenes.”¹ De, túl a hipertext lázon, most úgy tűnik, kár volt a hiperség felfokozódásától tartani. És ennek nemcsak az az oka, hogy sokan visszabújtak PDF barlangjukba, hanem az is, hogy egyszerűen senki nem akar ennyire ugrálni. Az viszont igaz, hogy sokáig egy helyben sem szeret már senki maradni, és ez tényleg irodalomellenes.

De nem arról szeretnék írni, mi irodalomellenes, hanem a sztochasztikus olvasásról. Ami valójában nem olvasás (mármint emberi), hanem megjelenítés (mármint gépi). A hálózati Balassi-kiadásnál születik meg Horváth Ivánnak az az ötlete, hogy a kritikai szöveget előállító textológus, ha nem, vagy nem bizonyosan meghatározható, melyik szövegvariáns a helyes, új eszközzel élhet.² A sztochasztikus, illetve kombinatorikus, vagy véletlenszerű olvasásnak elnevezett reprezentációs modell lényege, hogy a főszövegbeli és a lábjegyzetes szövegvariánsok véletlenszerűen helyet cserélhetnek a számítógép által generált kritikai kiadásban.

A Horváth Iván-szövegek filológiájára jellemző módon a sztochasztikus olvasással foglalkozó szöveghelyek is vándorolnak az életműben. Erről számol be a két Legnehezebb kérdés című cikk/könyvrészlet,³ a már idézett F-BOOK, F-CONTENT, valamint a Gépeskönyv két alfejezete. Ebből a szövegből idézek:

A véletlenszerűség korántsem azt jelenti, hogy az olvasó beleavatkozhat a szöveg alakításába – értelme, ellenkezőleg, éppen az, hogy az olvasás eseménye előtti szöveg mennél pontosabban képezze le a kritikai kiadásért felelős irodalomtörténésznek vagy kutatócsoportnak a szövegről való teljes tudását.

[…]

Képzeljünk el egy hálózati kritikai kiadást, benne a sztochasztikus olvasást lehetővé tevő programmal. Amikor a felhasználó megnyitja a hálózati kritikai kiadás képzetes kötetét, az összes kétséges helyen véletlengenerátor dönti el, hogy melyik változat kerüljön a főszövegbe, és melyek szoruljanak a jegyzetapparátusba. Egy ilyen program megírása csak látszólag könnyű feladat…⁴

Utóbbi állítást mi sem igazolja jobban, minthogy e program megvalósításának még nem akadtam a nyomára. Pedig másutt azt olvastam, a sztochasztikus olvasást „a Gépeskönyv könyvkiadói laboratóriumban tartalomipari eljárássá” fejlesztették.⁵ De vajon készült-e végül a kombinatorikus gondolkodás ihletésében született véletlenszerű megjelenítés?⁶

A másik nagy kérdés, hogy mely esetekben érdemes használnunk a véletlengenerátort. Forduljunk az alkotóhoz!

Összesen két példát ismerek, ahol valóban alkalmazták (vagy akarták) a sztochasztikus megjelenítést. Az egyik József Attila Kóróval [vagy Karóval] jöttél… incipitű verse, mely Horváth Iván már idézett 1990-es cikkének tárgya. Itt fogalmazódik meg először a szövegkiadásokkal kapcsolatban a döntés a nem-döntés mellett. A másik Balassi Adj már csendességet… kezdetű versében az „Add meg életemnek, nyomorult fejemnek letört szárnyát [vagy szarvát]” rész, ahol inkább csak a huncutság mondatja a filológusokkal, hogy a „szarvát” variáns szerzői szándék lehet.⁷

Harmadik példámat már jobban ismerem: ez az ünnepelttel közös alkotásunk, az Ómagyar Mária-siralom kritikai kiadása (már amennyiben egy weben közzétett XML-fájl kiadás).⁸ Az ÓMS betűhű és modern szövege hosszú (két- és sokszemélyes) vívódásaink eredménye, s talán nem is a végleges még. A szöveg elolvasásával közösen bajlódtunk, a megértésével Horváth Iván, az eredmények kódolásával én foglalkoztam.⁹ A kódolt szöveg megjelenítésével egyelőre senki, így csak a GitHubon publikált, szabadon hozzáférhető és felhasználható TEI XML kódolásból idézhetek. Az alábbi szöveghelyen nem az eltérő olvasatok vagy források állítottak döntés elé, hanem az, hogy a betűsor (Scegenul) milyen hangsort (Szegényül / Szégyenül) jelöl. A szövegkörnyezet mindkét értelmezést támogatja, ennek megfelelően alakultak a korábbi modern átiratok is.

A TEI XML jelölőnyelvi kódolás arra szolgál, hogy a szöveggel kapcsolatban megállapított filológiai adatokat strukturált formában rögzítsük. Magán a forrásunkban található szövegen felül például annak szerkezetét, a benne található szövegjavításokat, vagy az egyes részekhez rendelhető tárgyi jegyzeteket. Az XML rögzítéshez írt TEI ajánlás tehát nem foglalkozik a szövegkiadásunk majdani megjelenítésével. A szabványosan rögzített szöveg és apparátusa éppen ezért válik alkalmassá arra, hogy különféle megjelenítések készüljenek el belőle: a nyomtatott könyvtől a honlapon át a mobilalkalmazásig.

A szegényül-szégyenül kérdést tényleg nem tudtuk eldönteni, így Horváth Iván felvetette korábbi tartalomipari eljárásukat, hogy azt kellene alkalmazni. Mivel azonban a sztochasztikus olvasás a megjelenítés egy formája, a TEI leírásban ez nem szerepelhetett. Van azonban a bizonyosság kezelésére eszköze az ajánlásnak,¹⁰ ezt így oldottam meg:¹¹

A <certainty> elem fogja közre a bizonytalan szövegrészt. A @locus attribútum ”value” értéke azt jelenti, hogy a bizonyosságról szóló állítás a kódolt stringre vonatkozik. A @degree=”0.5” azt jelenti, a bizonyosság (bizonytalanság) egyenlően oszlik meg a két értelmezés között, tehát 50-50% eséllyel. A @target=”szegyen” arra a kódolt szövegegységre mutat rá, melyre az állítás vonatkozik, az attribútum értéke annak azonosítója (xml:id).

A sztochasztikus olvasás a Hálózati kritikai kiadássorozat¹² HTML-korszakában született meg. A TEI is csak 2002-ben tér át (igaz, az SGML-ről) az XML-re. A felújított Balassi-kiadás 2004-ben viszont már a TEI P4 szerint készül el XML-ben, így feltehetőleg abban is első ez a kiadás, hogy a TEI szabványt hazánkban először alkalmazta kritikai kiadáshoz.¹³ A kiadás XML forrása – természetesen nagyon helyesen – nem vall a kombinatorikus megjelenítésről. A HTML megjelenítéseket PHP-val generálták az XML forrásokból, ám részleteket erről még nem sikerült kinyomoznom.¹⁴

Akárhogy is volt, vagy lesz, az ezredforduló környékén, a még szinte-szabad internet fejlődése nyomán született szövegszolgáltatások és elméleti munkák sok esetben támaszt nyújthatnak a mai problémákkal szembesülve. Például mit jelent nekünk ma a kombinatorikus szövegreprezentáció, mikor a webes megjelenítés fejlődésével magától értetődővé vált, hogy egy tartalomhoz különféle bejáratok tartoznak? Másfelől el tud-e a Tudomány viselni olyan tudományos kiadványt, mely bevallja, megtartja és újra előállítja a bizonytalanságot? Bár a véletlengenerátor – akárcsak az ünnepelt – pár évtizedet a háta mögött tudhat, egyelőre, valamilyen okból, úgy tűnik, hogy nem nagyon.

A tanulmány az Emberi Erőforrások Minisztériuma ÚNKP-17-3 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának támogatásával készült.

Hivatkozások

Vizualizáció: Markó Anita