Azért jámbor Olvasó,
ha kedved szerint vagyon ez aʼ Könyvetske
vegyed jó néven, és légy jó egéjségben!
(Ismeretlen)
Régóta morfondírozik már azon a régi magyarász szakma, vajon Misztótfalusi Kis Miklós mi okból nyomtatta ki többször is a Szakácsmesterségnek könyvecskéjét (Kolozsvár, 1695 előtt; 1695; 1698), ezt az „aprólék déb-dáb”-nak tűnő, és látszólag cseppet sem „derék” könyvet. Miképpen is férhet össze ez a profán – máskülönben persze nagyon is remek! – szakácskönyv az olyan kegyes művekkel, mint a Szent Biblia (Amszterdam, 1683; Debrecen, 1685), a Psalterium (1683), a Szent Dávid királynak soltári (1686), vagy épp az Újtestamentom (1687)? A gyomros matéria kiváló szakértője, Kovács Sándor Iván szerint ez részben nyilvánvaló üzleti megfontolásokkal volt magyarázható, amint a széphistóriák, így Gyergyai Albert Árgirusának kiadása is; másfelől azonban:
Beleillik e hasznos cselekedet mind az erdélyi polgári fejlődés áramába, mind pedig saját népboldogító terveibe […]. Ha volt olcsó népkönyv, ami valóban széles olvasóréteget hódított meg, akkor a Szakácsmesterségnek könyvecskéje volt az, hiszen több mint egy évszázadon át jelent meg újabb és újabb kiadásban. Ebből az erősen nemzeti, polgári és kolozsvári érzületű szakácskönyvből nemcsak Erdély, de az egész történelmi Magyarország főzött emberöltőkön keresztül.1
Amellett, hogy nincs okom kétségbe vonni az előttem szóló igen fontos megállapításait, érdemesnek tartok megfontolni egy másfajta magyarázatot is, mégpedig egy olyat, amelyik szerint Misztótfalusi Kis Miklós szakácskönyve korántsem „aprólék déb-dáb” olvasnivaló, hanem valójában jóval inkább „derék”, pontosabban üdvözítő és kegyes szándékú könyv. Lássuk, miért feltételezhetjük ezt!
Mint talán nem oly közismert, a Szakácsmesterségnek könyvecskéje éléskamraként határozza meg magát címlapja szerint: Szakats mesterségnek könyvetskéje. Mellyben Külömbkülömbféle válogatott tzifra, jó, egésséges, hasznos, tiszta és szapora Étkeknek Megkészítése, Sütése és Fözése, mintegy Élés-kamarában, rövideden leirattatik, és kinek-kinek hasznára leábrázoltatik.2 Amellett, hogy ezzel ez a kis könyv is abba a szép hagyományba illeszkedik, amelyik a tipográfiai teret az építészeti térrel állítja párhuzamba, ez az architekturális jellegű elnevezés más, szempontunkból fontos értelmezésre is utalhat.3 Jézus a hegyi beszédben arról szól (Mt, 6, 5-8), hogy mikor imádkozunk, legbenső szobánkba húzódjunk vissza, zárkózzunk be titokban, nem, mint a képmutatók, akik látványosan imádkoznak. Idézem a Károli-bibliát:
6. Te pedig, amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz titokban; Atyád pedig, aki látja, amit titokban teszel, megfizet neked. 7. Amikor pedig imádkoztok, ne szaporítsátok a szót, mint a pogányok, akik azt gondolják, hogy bőbeszédűségükért hallgattatnak meg. 8. Ne legyetek tehát hozzájuk hasonlók, mert tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt még kérnétek tőle.
A belső szoba nyilvánvalóan kognitív metafora Jézus szavaiban – a „diszkréció jelképe” (symbol of secrecy) H. Benedict Green szép szavaival –, de vajon mi ennek a metaforának a forrástartománya? A teológusok szerint ez az evangéliumok görögjének tameiónja, azaz az egyetlen zárható helyiség a Jézus korabeli Izráel lakóházaiban, az ablaktalan titkos szoba, vagyis az éléskamra, amelyik legtöbbször az alagsorban helyezkedett el.4 A Szeptuaginta Ésaiása (26, 20) is ebben a szellemben beszél: „Menj be népem, menj be szobáidba (ti. tameia), és zárd be ajtóidat utánad, és rejtsd el magad rövid szempillantásig, míg elmúlik a bús harag!” Vagy Lukács (12, 3): „Annakokáért a mit a sötétben mondtatok, a világosságban fog meghallatszani; és a mit fülbe sugtatok a rejtekházakban (ti. tameíoisz), azt a házak tetején fogják hirdetni.”
Az éléskamra tehát az a parabolikus hely, ahol Jézus mindenkori tanítványai és követői a parrézia különleges állapotába kerülnek (vö. Zsid 4, 16), s ahol így a legteljesebb bizalommal beszélnek szabadon Istenükkel, amikor imádkoznak.5 Ily módon pedig talán nem túlzás azt állítani, hogy a magát éléskamrának nevező szakácskönyv voltaképpen kegyes iromány, Istennek tetsző olvasmány, még ha csak átvitt értelemben is. Ha tetszik, a mindenkori agapé, a legmagasabb rendű felebaráti szeretet vacsorájának előkészítő instrumentuma, amelyik a cifra, jó, egészséges, hasznos, tiszta és szapora étkeknek elkészítését, illetve sütését-főzését tanítja a jámbor olvasónak, hogy az azt jó néven vegye s vele jó egészségben éljen.
Hivatkozások
1 Kovács Sándor Iván, Szakácsmesterségnek és utazásnak könyvecskéi: Két tanulmány (Budapest: Szépirodalmi Kiadó, 1988), 40–41.
2 Az 1698-as kiadás 2008-ban, a Kossuth Kiadónál, az Értékőrző Könyvtárban, Monok István gondozásában megjelent reprintjét forgattam.
3 Könyvek és építmények szövevényes kapcsolatáról lásd Salamon temploma: Tudományos mesék a metaforikus építészet történetéből című készülő könyvemet, s annak néhány már megjelent előtanulmányát, mint pl.: Szentpéteri Márton, „A keresztény pánszófia temploma: Jan Amos Comenius és a szabadkőműves templomszimbolika kora újkori forrásvidékei”, Helikon 62, 4. sz. (2016): 528–545.
4 The Gospel according to Matthew in the Revised Standard Version, bev. és komm. H. Benedict Green (Oxford: Oxford University Press, 1975), 88. Erre a felismerésre Iványi Gábor lelkésznek köszönhetően jutottam, aki a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem fémműves tervezőinek diplomavédésen, opponenciája felolvasásakor érintette a kérdést.
5 Enzo Bianchi, „Imádság és evangelizáció”, Vigilia 72, 2. sz. (2007): 146–153, 152. Köszönettel tartozom a flamand orvosnak és közéleti személyiségnek, Jan van Duppennek, hogy annak idején a parrézia fogalmát – jóllehet laicista összefüggésben, de – megismertette velünk egy olyan baráti társaságban, ahol egyébként az immár hetvenéves ünnepelt, Horváth Iván is megkülönböztetett tiszteletnek örvend.
Vizualizáció: Markó Anita