Testvér – testvérek nélkül

Pálóczi Horváth Ádám kései műveinek szabadkőműves vonatkozásai¹

Kies vólt a’ hajnal, fényes a’ Nap délben,
Ne ſzakadj ſzép remény! mind eſtig is félben;
Fényes ég! felhőtől ójjad kárpitodat,
Tiſztába vezesd-le gyönyörű napodat.
Hogy a’ reménységet a’ várt jó köveſse,
’S a’ Magyar a’ napot nyugtán dítsérheſse.²

A 18. század végi magyar irodalom egyik meghatározó alakja, Pálóczi Horváth Ádám (1760–1820) a legsokoldalúbb írók-költők egyike volt a korszakban. Versein, dalköltészeti programján túl jogi, politikai, nyelvészeti, történelmi, pszichológiai és természettudományos írásai is vannak, egy részük sajnos nem maradt fenn. A nemzetközi tudományosságban sem ismeretlen a neve, hiszen Horváth német életrajzát Rumy Károly György írta meg 1836-ban az Allgemeine Enzyklopädie der Wissenschaften und Künste számára.³ (Rumy az Akadémián tanulmányozhatta a hagyatékban maradt kéziratokat, amelyeket Vörösmarty és kollégái megőrzendőként kiválasztottak.)⁴ A magyar irodalomtörténet-írás elsősorban a korai műveit tekinti értékesnek (pl. Hol-Mi–kötetek, Hunniás, Fel-fedezett titok), a folklorisztikában főként Ó és új, mint-egy ötöd-félszáz énekek (1813) című kottás kézirata és máig kiadatlan közmondásgyűjtése miatt szerepel.

(Pálóczi) Horváth Ádám a Dunántúlról, Kömlődről származott, édesapja református teológus volt. 1773 és 1780 között a debreceni kollégiumban tanult, Hatvani István kedves tanítványai közé tartozott, ám fegyelmi ügyek miatt iskoláját hátrahagyva jogászként kezdte pályafutását. A matematika, a csillagászat és a műszaki tudományok egész életében érdekelték, jövedelmét egy időben földmérő mérnökként („inzsellérként”) biztosította. Irodalmi ambíciói szintén hamar jelentkeztek, már diákkorában aktív verselő, énekszerző hírében állt. Ráday Gedeon, Kazinczy Ferenc és Fekete János egyaránt kitüntette barátságával, Csokonai Vitéz Mihályt pedig elsők közt ő támogatta amolyan irodalmi nagybácsiként. A szabadkőművességhez már elismert költőként csatlakozott:⁵ három év előkészület után 1789. november 19-én Pesten, A Nagyszívűséghez címzett páholyban avatták fel. Ajánlói és közeli barátai közt találjuk Somogy vármegye frissen kinevezett főszolgabíráját, Csapody Gábort (1760–1825), illetve Kazinczy Ferencet, aki a testvériségben az Orpheus nevet viselte (akárcsak saját folyóirata, amely épp 1789 végétől jelent meg), Horváth pedig ennek hatására Arion nevét vette fel. Az avatásról egy rövid allegorikus prózát és egy verset írt Arion felszenteltetése címmel.⁶ Ez utóbbihoz a társaság kedves dalát, a Kocsmárosné kápolnája a pince kezdetű mulatónótát⁷ választotta dallamul, amelyet nemcsak poharazáskor énekeltek, hanem Horváth például ezzel bátorította Csapodyt, leendő testvérét 1789 nyarán, egy balatoni vihar során:

ARIONNAK’, ki született vak vala,
Fel támadt már a’ fényes nap’ hajnala:
Hát Orfee! hova utaz barátod?
Miért kérded? mikor magad jól látod. […]

Ariont, hogy a’ virtust meg-lelhette,
A’ Szent hajlékba, Orfeus vezette;
Hát Orfee! mi vólt ’s mi lett Barátod?
Miért kérded? mikor magad jól látod.⁸

Az avatásra utaló próza és a refrénes dal publikálása (1792) után aligha lehetett kérdéses a műveltebb közönség előtt, hogy Horváth is szabadkőműves. Kazinczy olyan verssel üdvözölte őt az Orpheus 2. számában (1790. február), amelynek utalásai szintén felismerhetően szabadkőműves jelképekből álltak, a hexameteres óda közepére pedig beillesztett egy hamisított középkori magyar nyelvemléket, gótbetűs szedéssel, archaizáló helyesírással. A dal kifejezetten Pálóczi Horváth Ádám „szája íze szerint” készült, erre utal közköltészeties hangneme és még évtizedekig énekelt, délszlávos dallama:

Fekete szemew zeep Hwlgiechke
Repwlhetneec chak mint a fechke,
Megh ma szaalneec szemed lattara
Ablacod rosteliozattiara.⁹

A dalocskának látszólag nincs köze a szabadkőművességhez, ám a narratív keret szerint Keresztes Bálint képzelt templomos lovag „írta” otthon várakozó kedvesének, Tornai Margitnak.¹⁰ Kazinczy szerint már a vitéz családneve is a lovagrendre utal: „A’ Templariusok, kiket én Keresztúroknak, vagy Kereszteseknek neveznék, fejér köpenyeget viseltek, mellynek bal oldalán eggy posztóból szabott veres kereszt látszott.” Az pedig köztudott dolog volt, hogy a szabadkőművesek a templomosoktól eredeztetik magukat.”¹¹

Horváth 1792-ben név nélkül, ismeretlen nyomdában adta ki híres szabadkőműves regényét: Fel-fedezett titok. Az-az Vallás-tétele egy ollyan Túdos Ifjúnak, a’ ki sokáig igyezett rajta, hogy Frajmaurer lehessen; sokat ki-tanúlt; el-is-ment fel-tett útjában a’ leg-utólsó pontig; minden próbákon által-esett; de tzélját tsak-ugyan el-nem-érhette. ’s miért nem érhette? Beszélli a’ Vallás-tételt az Ifjú, halála előtt kevéssel.¹² Ezúttal csak röviden, a későbbiek ellenpontjaként idézzük, bár a regény a magyar szabadkőművesség legkiemelkedőbb irodalmi emlékei közé tartozik. Egy érzékeny lelkű, 28 éves ifjú útkeresését beszéli el a szabadkőműves mozgalom felé, aki halálos betegágyán meséli el sorsát egy barátnak. (A hős megformálásával Horváth feltehetőleg fiatalon elhunyt költőtársa, Ányos Pál emlékének adózik, aki szintén a 28. életévében halt meg.)¹³ Aligha véletlen, hogy ugyanebben az évben adta közre 1789-ben írt Psychologia az az a’ lélekről való tudomány című könyvét.

A cselekmény sajátosan ötvözi a 18. század végi érzékeny regényeket¹⁴ és a szabadkőművesség oktató irodalmát.¹⁵ A lelki-filozófiai próbatételek nemcsak a közösség felé egyengetik a hős útját, sokkal inkább önmaga tökéletesedése, mélyebb megismerése felé viszik, noha szerelmi érzései és emberi megingásai miatt állandó kételyek gyötrik. Mivel pedig a hősnek a regény végén előbb kell meghalnia, mintsem meglátná a páholyban a világosságot, „célját nem éri el”. A felfedezett titok innentől nem annyira a szabadkőművesség feltáruló titkaira utal (ahogy a hasonló című nyugat-európai könyvekben megszokott), hanem a hatása alatt már „avatatlanul” is megtisztuló kereső lélek saját titkaira. A hagyományos avatási rítus során az inassá váló kereső szimbolikusan régi önmaga halálát is felvállalja (végrendeletírás); így jut el a regény az elbeszélhetőség határáig, hiszen az ifjú halála csak a régi külvilág számára valóságos, a többit titoktartás fedi. Ám hősünk úgy merül örök álomba, hogy mindvégig bűntudat kínozza: apró botlásai révén nem állta ki a próbát, amely a testvériségbe vezetné. Hogy mégis folytatódik az út a közösség felé, csupán a haldokló utolsó mondata erősíti meg: „engedd, hadd nyugodjam – de messze ne távozz tőlem”. A kötet záradéka egyúttal a szabadkőművesek ellen sokszor felhozott pogányság-vádakra is felel: az Officium Rákóczianum két latin imádságát közli, mintegy megnyugtatásul, az egyetemes keresztény lelki üdvösségért mondott fohászként.¹⁶

A nyilvános szabadkőműves jelképhasználattal semmi gond nem lett volna, ha az 1790-es évek politikai változásai nem dúlják fel az addigra már országos hálózatot alkotó, virágzó szabadkőműves páholyokat, elemi csapást mérve erre a szellemi közösségre. Sokak életében rejtegetni való, gyanús dologgá vált az egykori páholytagság, s az így kialakult bizalmatlan légkörben nyilván sok minden áthangolódott, dehonesztálódott vagy misztifikálódott. Ne csodálkozzunk tehát a következő évtizedek ellentmondásos szabadkőművesség-képén.

Az 1810-es években Horváth Ádám egyre jobban elszigetelődött. Falura költözött a Délnyugat-Dunántúlra (Nagybajomba, majd Petrikeresztúrra), ahonnan még Zalaegerszegre vagy Keszthelyre is csak ritkán látogatott be. A korábbi irodalmi és szabadkőműves kapcsolatok, amelyek pályája elején ösztönözték és elismerést biztosítottak számára, rendre megszűntek. Barátai többsége eltávolodott a széles látókörű, de kissé különc életvitelű, ráadásul grafomán szerzőtől. Ennek ellenére, sőt talán ennek ellenhatásaképp is igyekezett fenntartani ifjúkori eszményeit, egy olyan képzelt diskurzusközösséget, amelyben a hagyománymentő patrióta lelkesedés, a népnyelv, a közmondások és a közköltészet iránti érdeklődés harmóniába kerülhet a felvilágosult jogi és természettudományos gondolkodással. Szüntelen levelekkel bombázta Kazinczy Ferencet, aki kerülte az összeütközést, de egyre megvetőbben nyilatkozott Horváthról másoknak írt leveleiben. Nem véletlen, hogy Kazinczy köreiben Horváth két nevezetes műben is paródia tárgya lett 1800 után. Egyfelől Verseghy Ferenc csempészte bele Horváth néhány közismert attribútumát a Rikóti Mátyás (1804) című, név nélkül kiadott szatirikus eposzba, noha a nagyravágyó falusi kántor figurájával nemcsak őt akarta kigúnyolni, hanem általában a provinciális ízlést.¹⁷ Másfelől 1815-ben a Felelet a Mondolatra című, Kazinczy védelmében írt pamfletben Kölcsey Ferenc és Szemere Pál vette célkeresztbe a „hajcsombókos poétát”, s a híres Érthetetlen éneket is, amelyet szó szerint idéztek.¹⁸ Ezzel együtt Kazinczy nem akart teljesen elfordulni hajdani szabadkőműves testvérétől, így a levelezésük mindvégig baráti és bizalmas maradt.

Németh József hangsúlyozza, hogy bár Horváth a pályája elején inkább még pragmatikus szabadkőművesnek, a társadalmi reformok és az önművelő társasági élet hívének számított, az 1810-es években egyre közelebb került a miszticizmushoz.¹⁹ Ekkoriban készítette el legnagyobb terjedelmű kéziratos művét, A’ Böltsesség nagy Mestereinek A’ Szent Rend kezdetétűl fogva a’ XIIdik Századig Biographiáját is.²⁰ A hatalmas életrajzgyűjtemény nem a költő hagyatékából került elő, hanem 1862-ben Szücs Antal rendezetlen könyvtárában találta Szentpétery Pál református lelkész, ő adta el (vagy ajándékozta) Abafi-Aigner Lajosnak, s a Nemzeti Múzeum tőle vette meg 1887-ben.

Az előszó „A’ jo szivű Olvasó Atyafihoz” szól, s 1812. június 24-én, épp a nyári napfordulón keletkezett „Sálemben”, vagyis Jeruzsálemben, amit inkább úgy érthetünk: a Templom hajdani helyén, ami most valójában csak titokként, lelkünkben létezik. A záró mondat is nyílt szabadkőműves hitvallás, egyben apológia: „Élj hát kedves Atyámfija! Magadnak ’s artatlan Rendünknek hasznára”. Fennmaradt a kézirat titkosírásos latin forrásszövegének töredéke is, méghozzá Horváth Ádám másolatában. A Fel-fedezett titok egyik epizódjában említett, s úgy tűnik, valóban létező titkos kéziratról készíthette az 1790-es években (erre utalnak a másolásból eredő szöveghibák), de a Biographia írásakor az eredeti, épebb latin forrást használhatta, ami sajnos elkallódott.²¹

A vaskos kötet bemutatja az összes olyan régi bölcset, akik a szabadkőművesek elődeinek számítanak Ádámtól, az első földi tudóstól és építőmestertől egészen Aquinói Szent Tamásig. Filozófusokon és teológusokon túl ide sorol számos bibliai pátriárkát, köztük Lámeket, Noét, Mózest és Salamon királyt, akárcsak Keresztelő Szent Jánost, Jézust és János apostolt, majd Milánói Szent Ambrust, Boëthiust és Abélard-t is. I. és II. Hiram egyaránt szerepel, utóbbinak – aki az első „latomus et architectus” volt – hosszú kivonatot készít műveiből, hogy pontosan mire alapozva, nem tudjuk.

Horváth görög-római valós és mitológiai személyeket szintén felvett a biográfiába. Közülük most a már érthető okokból fontos Orpheus és Arion portréjára hívnám fel a figyelmet. Előbbit a zeneművészeten kívül igazi polihisztornak írja le: szerinte ő találta fel az asztrológiát, egyúttal híres orvos és gyógyfüvész volt. Egy felháborodott mondata a jelen nézőpontját tükrözi: „És az Orpheus’, Amphion’, Arion’ musikáját, vétek is a’ bárdolatlan Arcadiai Musicusok’ faragatlan hangjaihoz mérni, ’s hasonlitani” (47a). Ariont szintén nemcsak dithüramboszként mutatja be, hanem egyúttal Orpheus misztikus követőjeként (amilyen ő maga lett Kazinczy nyomán). Hérodotosz nyomán megemlíti, hogy a jeles költő beavatást nyert Dionüszosz rítusaiba, s neki tulajdonítják a choriambus versláb megalkotását. Veretes szabadkőműves bevezetés után kitér a delfinkalandra, majd a Horváth saját irodalmi programjában fontos szerepet játszó melodramatikus újításra is, mintegy saját portréjával ötvözve:

A’ böltsességgel fedezett, és őriztetett szabadság, tüzben, vizben, hegyeken, tengereken talál magának védelmet, és őrzi a’ maga felszentelttjeit. A’ szabad Atyának, Liber Paternek titkainak vólt Arion fel elevenítője Orpheus után, sőt ennek titkaiban bizonyos uj rendet állitva fel […]. Arionnak irott munkáji nagy részint elvesztek; tsak töredékekben találtatnak imitt amott. Irt ő Enekeket 2000 versben, mellyek az ő idejében nagy becsben tartatódtak; őtet tartják a’ Tragicum Carmen, szomorú vagy nemesebb játékok’ találójának, ő kezdte a’ Chorust is, vagy több személlyekbül álló, öszve hangzó Énekes Musikát. Hosszú életű ember vólt.

Az alkímia iránti érdeklődés nyomot hagyott az első Habsburg uralkodóról írt verses regényén is, amely 1817-ben Bécsben jelent meg Rudolphias, az az a’ Habsburgi I. Rudolf császár’ viseltt dolginak egy része címmel, de a címnegyed szerint már 1815-ben elkészült. A morvamezei csatában magyar segítséggel győzedelmeskedő és trónját megszilárdító császár képe a korabeli olvasó számára bizonyára párhuzamot keltett a hasonló helyzetbe került, de kevésbé szerencsés, inkább csak a korszak nagy túlélőjeként aposztrofált I. Ferenc császár sorsával – gondoljunk a Horváth által is sokszor megénekelt napóleoni háborúkra, ahol a magyar nemesség a császár hű segítőjeként és világraszóló vitézként szerepel. A valóság némileg eltért ettől, lásd a balsikerű győri csatát és a Dunántúl több hónapos francia megszállását…²² A félrehallást kivédendő, Horváth egy másik Habsburg, a valóban alkímiával foglalkozó II. Rudolf életrajzi motívumait is belevegyítette a birodalomalapító ősatyáéba. A költeményt emiatt ezoterikus utalások, vallástörténeti kuriózumok színesítik, jócskán eltérve a középkori környezettől. A kötet ajánlása József nádornak, a magyarok szempontjából leginkább reménykeltő Habsburg politikusnak szól.

Alighanem minden korábbi szabadkőműves jól értette azokat a részleteket, amikor Rudolf herceg Jeruzsálemben, Majmon (azaz Maimonidész, zsidó filozófus) vezetésével egy ismeretlen Apollón-templomban tesz látogatást:

A’ falon és a’-körül sok barna hoszszu öltözők,
’S széllyel a’ padlatra rakva réz, vas, és fа ezközök,
Fejsze, véső, pöröly, ékek, czirkalom, kis rajzoló-
Tábla, szeg-mérték, ’s sok illyen Mester-embernek való. […]

Gömbölyű két oszlop állott bent az ajtóhoz közel,
Olly magas, hogy tsak nem a’ Ház’ boltozatját érte-fel,
És tsigássan mindenikre vésve vagynak láncz jelek,
’S leg felűl a’ koszorúik mind liliom levelek; […]

Czifra padlat kezdetődött, mind simán ’s gerezdesen
Tarka márvánnyal ki-rakva, ’s napkeletrül ékesen
Tündökölt еgу fényes oltár, ’s a’ körül sok székeket
Látni kőbül, egykorákat ’s mind еgу forma szépeket;
Мég odébb a’ fő szakaszban, mellyre meg hét gráditson
Mennek, a’ falhoz közelre еgу nagy álló kép vagyon,
Mellynek a’ jobbik kezében nyíl van, és a’ balba’ lant,
Képe jót mutat, kegyelmest, szépet, és szakáltalant;
A’ fején felyűl ama’ nаgу gombolyag tűz еgу napot
Képez, és a’ tűztől ő is fél-kerek sugárt kapott. […] (40–41)

A zsidó bölcs nem is kéreti magát, hamar színt vall a keresztény látogató előtt, nehogy a szokásos bálványimádó vádakat olvassa fejére:

Hét külömböző jelessebb gráditsunk vagyon nekünk,
Mellyekenn a’ titkok’ útán mind tsak еgу tárgyra megyünk;
Vesta, Ceres, Phoebus, Ammon, Liber és Márs ’s Herkules
Mind nem Istenek, hanem tsak egyik egyik egy jeles
Rendnek ollyan alkotója, а’ kik a’ fő Isteni
Tisztelet’ belső mivolttát tartozának őrzeni
És tsak a’ Természet’ élő Titka’ oskolájiban
És az a’ hoz mértt imádás’ czeremoniájiban
Volt közöttök а’ külömbség. […] (41–42)

Az enciklopédikus művet egy terjedelmes utószó zárja, amelyben Horváth hosszan elemzi a ritka történelmi adalékokat, majd verstani elveit fejtegeti.

Több helyütt utal arra, hogy a Magyar Árionban már írt egyes témakörökről – ezt a gyűjteményt viszont nem ismerhették túl sokan. Ilyen címmel két, lényegében egyező autográf kéziratáról tudunk, ezek aligha terjedtek el annyira, hogy indokolt lenne egy nyomtatott könyvben hivatkozni rájuk. 1815-ben írta az előszót – ekkor talán még tárgyalások folytak az Árión megjelentetéséről, csak később hiúsult meg. Feltehetőleg Horváth egyik rebellis verse, a Stájer tánc körüli rendőrségi ügyek miatt került le a napirendről. A kihallgatók nehezményezték, hogy a költő több versében tiszteletlenül szólt Napóleonról, aki ugyan az ellenségünk volt, de mégiscsak Ferenc császár veje…²³ A tiszteletlenség nem pontos kifejezés. Horváth inkább illúzióvesztett, vádló hangon ír róla, akárcsak korábban XVI. Lajos kivégzéséről. Az önkényt mindkettejük esetében bűnnek tartja, Lajos azonban az életére törő párizsiakat hálátlannak nevezi, magát és Mária Antóniát pedig a „felsőség mártírjának” (A franc király requiemje). Ezzel együtt szinte jakobinus módon érvel – nem meglepő, hiszen köztudottan a király is szabadkőműves volt –, hogy Szent Péter bebocsássa a mennybe. Ott ugyanis „megvan a szent egyenlőség, melyet a világban üldöz a felsőség”. Mintha földi sorsának árnyékát akarná letenni, s átlépni egy eszményibb, az ellenségeivel is közös, egyetemes világba. A vers záró sorai is erre figyelmeztetnek:

Minden nagynak estem által példát adjál,
Hogy a nagyság
Nem boldogság.²⁴

Napóleon viszont Horváth felfogásában épp azáltal követett el bűnt, hogy semmibe vette a szabadság–egyenlőség–testvériség eszményét, s árulója lett az őt, a hajdani közembert felemelő és támogató tömegeknek, hiszen zsarnokságot és háborút hozott mindenkire. A friedlandi győztes csata (1807) után még így kérkedett:

Nem született császár vagyok én,
Ugy nevezett a köz-törvény,
Érdememért, nem nememért
Kaptam el a koronát, mint bért. […]²⁵

A Napóleon nevében írt Gyónásban a bukott császár mindezt töredelmesen bevallja az Ég és a földi hatalom előtt. A vers nem tagadja, hogy a császár uralkodásához Hirám követői, azaz a szabadkőművesek komoly reményeket fűztek. A zsarnokság ellen azonban ők is tehetetlenek, az Aki erősebb, az hatalmasabb című vers szavaival:

Themis egészen
Itt hagya, nincsen
Temploma, bírja tirán uradalom.²⁶

A Gyónás végén megjelenő, igazságtévő Genius arra inti: bűnbánatként adja vissza a meghódított népek szabadságát és vagyonát, s „Bontsd fel a Hirám behantolt sir-vermeit, / Hol az akác elárulá vércseppjeit.” – Értsd: fel kell támasztani a régi eszményeket, amelyeknek úgy lett gyilkosává a császár, mint a mondabeli féltékeny építőmesterek Hiram Abiféi.

Gyónom a Seregek Ura Istenének,
Europának és seregem ezredinek:
Nem hallgattam a hatalmas Isten szavát
Sem nem az emberi nem valódi javát.
Kimozdúla szivembűl a szent tartalék,
Elhibáztam, amire rendelve valék. […]

Bennem a zsidó reményle várt Messiást,
A levert Hirám sorsosi feltámadást,
Bennem a pokol-ürítő égi kezes
Második eljövetelit Origenes.
S én ezekbül a világnak szem-bekötőt
Szűttem, az emberiségnek gyászlepedőt,
Szép szin alatt kivégezém Ábelemet,
Nem öl-e meg, aki rám talál, engemet?

(absolutio:) Genius:

Megbocsátja Isten a te bűneidet,
De jóval kell helyrehoznod tetteidet:
Kinek-kinek add meg, amit elragadál,
És szabaditsad fel, akiket megláncolál.
Tedd egésszé a magyarnak is cimerét,
Légy erős; de féljed a nagy Isten kezét,
Bontsd fel a Hirám behantolt sir-vermeit,
Hol az akác elárulá vércseppjeit.

Ezzel párhuzamosak Horváth további Napóleon-monológjai, például Lemondás a hivatalrúl, amelyben a császár a francia néptől vesz bűnbánó, egyben szemrehányó búcsút:

Nemzet! amit eddig gyors kezemre bíztatok,
Ám! vegyétek tőlem vissza magatok.
Nem magam vadásztam a parancsoló nevet,
Ti emeltetek fel arra engemet.
Istené a nép szava. Isten és a nép java
Volt ösztön, hogy koszorumra koronát raknátok. […]

Vittem, amig birtam, nemzet! a te terhedet,
Rettenetessé tettem nevedet.
Két erőt s ötöt-hatot Hercules se birhatott,
Engemet pedig segitni népem is lemondott. […]

Im! pedig a nemzet haszna mellett ízzadót,
S népe dicsősségét munkálkodót,
Népem! elárúltatok, S amiket fogadtatok,
Csak kilenc esztendő múlva mind visszavontátok. […]

Én, ki pőröly vóltam törni a hatalmakat,
Tettem és aláztam királyokat,
Nép szavára mi vagyok? Példa, hogy minden nagyok
Az erőt, nevet, hatalmat másoktúl bírjátok. […]²⁷

Még ismertebb volt a Magyarországról, majd az orosz hadszíntérről visszavonuló Napóleon bosszús indulója (Mars! siess hazádba vissza kis seregem).²⁸ E két utóbbi dalt még évtizedekig énekelték a magyar diákok, némelyikük ponyván is megjelent.

1815 után Horváth irodalmi köröket szervezett a Zala megyében élő írónőkből. Saját nevelt lánya, későbbi felesége, Kazinczy Klára is jól verselt, ez inspiratív hatással lehetett az íróra. Rajtuk kívül a keszthelyi Helikon-ünnepségekre összegyűlt műértő közönség lehetett Horváth egyetlen komolyabb befogadója, akiket allegorikus színdarabbal is köszöntött. A Festetics György kezdeményezésére létrejött irodalmi-zenés ünnepségek alkalmat kínáltak az elszakadt kőműves testvérek találkozására, Kazinczyt is mindig meghívták, bár sose tudott elmenni a nagy távolságra és gondjaira hivatkozva. A Keszthelyen elhangzó művekben a régi páholyokban megszokott szimbolikus nyelv szólalhatott meg, ennek jegyében készült például Horváth egyik daljátéka, az 1817-ben bemutatott Hyperboréi zsenge.²⁹ A „kis-világ-beli Melodrama” két hősnője, Hyperoche és Laodicé épp Szkítia földjéről igyekszik Apollón oltárához Delphoiba, s az otthonról hozott friss növényhajtással szeretnének áldozatot bemutatni. Abaris, a szkíták ősi vallási vezetője is megjelenik látomásként, s a két megfáradt szűz számára megvilágosító üzenetet ad át: bemutatja Apollón csontjait, de reményt önt szívükbe. A környéken uralkodó, erőszakos Pille pedig – megfordítva neve jelentését (ekkortájt: ’légy’, ’szárnyas rovar’) – az allegorikus csatavesztés után vissza kell térjen korábbi fejlődési szakaszába, mintegy be kell bábozódnia. A főnix-motívumot többszörösen visszajátszó, egyben a magyar viszonyokról szóló mesejáték a szabadkőműves színjátékok és operák hatását tükrözi, ám könnyű észrevenni a Napóleon-kor atmoszféráját is. Talán legszebb részlete, amikor a két szkíta leány az aranykorról énekel:

Ti arany szent századok! Ha valaha vóltatok,
’S minden élő állatok’ Lak-helyével bírtatok;
Léttetek mi süllyeszté-be Valótlanság’ tengerébe?
Nagy időnk illy hajnala Tsak muló álom vala.
A’ midőn a’ bűn verő Ostor, a’ törvény ’s erő,
A’ bíró-szó, tilalom, Félelem, bú, fájdalom
Ismeretlen szók valának: A’ sziv önként ő magának
Mind igaz törvényt szabott, Mind elég-tételt adott. […]

Boldog élet! vig napok! Kik vagy nem is vóltatok,
Vagy tsak a’ szent ősöké; – Vajha ki-fejtőztök é
Még ama’ Kháos’ gyomrábúl? Semmiségnek homályjábúl?
Ha úgy: a’ nagy istenek Minket is éltessenek. – – (3b)

Pálóczi Horváth Ádám 1810-es években keletkezett szépirodalmi művei, köztük Magyar Árion című kottás életmű-válogatása jórészt kéziratban maradtak. A cím önmagában fontos és – mint arra Németh József joggal hívja fel a figyelmet – párhuzamot alkot az egykori Orpheus folyóirattal (amely Kazinczy szabadkőműves nevét őrizte), illetve a Helikon-ünnep nevével, amely mögött gróf Festetics György hajdani testvérneve állt.³⁰ Az már az irodalmi élet és a keserű sors furcsa fintora, hogy a két egykori barát neve és munkája is oppozícióba kerül. Nevük önbeteljesítő jóslattá válik a beavatottak számára: Orpheus a világot szelídítő dalnok helyett alvilágot járt tragikus hős lesz (a fogságot értve ez alatt), Arión pedig – akárcsak ógörög elődje, akit hazafelé hajózva kiraboltak és tengerbe vetettek – száműzött és mellőzött sorsra jut, legalábbis saját értékrendjében.

Abban, hogy 1807-től, 15 évnyi szünet után Horváth intenzív könyvkiadásba fogott, bizonyára Festetics György és mások anyagi támogatása is szerepet játszott. Inkább az szembeötlő, hogy a hagyományosan legsikeresebb verses lírai és epikus művek helyett a kísérleti műfajok dominálnak: drámákat,³¹ őstörténeti kézikönyvet és statisztikai tankönyvet³² publikál. A megkezdett pályaívet csak a Rudolphiás kissé nehezen befogadható kötete folytatja, továbbá a kéziratban maradt két életmű-válogatás képviseli: az Ötödfélszáz énekek (1813) és a Magyar Árion (1814). Ez utóbbiak kiegészítik a Holmi-kötetekben kiadott ifjúkori verseket, illetve a Holmi 4. kéziratában várakozó versváltozatokat, egyszerű kottázással, de gondosan rögzített dallamokkal, amelyek többsége a régi magyar zenei nyelv különböző rétegeit érinti a népdaloktól a korabeli menüettekig és verbunkosokig. Mind ezekben a kéziratokban, mind a magyar őstörténetről írott hatalmas könyvében bőséggel találunk szabadkőműves utalásokat.

A’ magyar Mágog pátriárkhátúl fogva I. István királyig (Pest, 1817) címmel kiadott kötet Dugonics András, Szirmay Antal, Perecsényi Nagy László és később Horvát István mesés történetfilozófiájával rokon. Nem titkoltan apologetikus szándékkal készült: hatalmas filológiai apparátussal bizonygatja a magyar nép ősiségét, bibliai és görög-római kapcsolódásait, misztikus választott népnek kijáró tekintélyét. Ennek megfelelően már Herkulest is szkítának (vagyis magyarnak) tartja, máskülönben a pusztai népek nem imádták volna istenként. A két főníciai Hirám itt is többször szerepel történeti személyként és kútfőként, visszautalva A bölcsesség könyvére mint létező iratra. Sokszor olvashatunk Prometheusról, aki a „Kokas-hegyen” (vagyis a Kaukázusban) szenvedett, s ugyancsak a Magóg-nemzetségből származott, tehát a magyarok ősnépéből. A kötet leginkább e szinkretikus szándék miatt érdekes, hiszen az egyetemes bölcselet fejlődésének történelmi útvonalát igyekszik úgy terelgetni, hogy a magyarként megformálható kultúrhéroszok irányítsák.

Talán szokatlan a merészség, amivel Horváth e gyanús közösség, a szabadkőművesek emlékezetét újra nyilvánossághoz akarta juttatni. Nem rajta, s nem művei hullámzó színvonalán múlt, hogy ez a korszak sem rehabilitálta őket. Horváth azonban a fénykor lelkes tanújaként tudatában volt a testvériség hajdani erejének, művelődés- és politikatörténeti szerepének. Ha nem is bízhatott a páholyok újraszervezésében, de mindent meg akart tenni azért, hogy a régi barátok újból egymásra találjanak. E programot konkrét történeti gyűjtőmunka kísérte, s az értékes régiségek kapcsán kapcsolatba került Jankovich Miklóssal, a jeles könyv- és műgyűjtővel is.³³ Horváth a nyugat-dunántúli ex-szabadkőművesek központi figurája lett, s megpróbálta összegyűjteni azokat a dokumentumokat és tárgyi emlékeket, amelyek átvészelték a századfordulót. Kazinczyval több levelet váltott e témában, 1814-ben például eljuttatta hozzá egy hajdani pesti páholytárs, az Epaminondás szabadkőműves nevet viselő Darvas Ferenc (1740–1810) versét a Bölcsesség Templomáról:

A’ Böltseség’ Tempomának le-írása Énekben, a’ Tanulóknak és Társaknak kedvekért.

Serkenj fel szivem! álj elől; Maga hív a’ Böltsesség:
Lásd, hogy Sz. templomán belől a’ meg gyúlytott Sz. tűz ég:
Hármas világosságátul, Csillagának sugarátul
Oszlik a’ sürü sötétség, Kék szinnel vidul az ég.
Oh! melly kies hegyen épültt A’ Böltsesség’ Temploma!!
Három oszlopokon készült Annak Fundamentoma;
Erő, okosság és szépség, – Köröskörül mély tsendesség –
Uralkodik egyenlőség, Az egyenes szivüség!
Két oszlopa pitvarának Finom rézbül öntetett,
Boldog a’ ki munkájának Itt jutalmat szedhetett,
Mert kik itt el készittetnek, Mért lépéssel vezettetnek
A’ böltsesség’ titkaiba: Belsőbb kamarájiba. […]

Ha utaztok, oda értek, Hol jutalmat igértek.
Állj meg itten, már el értél A’ két első küszöbre,
Nézzed belül ha jól mértél, Mi ötlik a’ szemedre?
Mint a’ tisztán fel kelő nap, Ollyan ékes ott a’ Fő Pap,
Kik benn vagynak, mind jelesek; Igen tiszteletesek.
A’ Fő Pap ül nap keleten, ’s a’ munkát el kezdeti,
Két őr álló enyészeten vigyáz, ’S a’ bért fizeti.
Kik a’ déli részen ülnek, Erősségi a’ Sz. helynek,
A’ Társaság szerte széllyel Dolgozik nappal ’s éjjel.
Északrul a’ Tanitványok Nézik a’ mivelőket,
Mint folynak az alkotmányok? Miképen rakják őket,
Ezek, ámbár különbözők; De egymással egyenlők ők:
A’ barátság lelkesíti Őket, és egyesíti.
Oh melly boldog az a’ lélek, A’ ki ide érkezett,
Társaságba léphet velek, És öszve ölelkezett;
Az olly ember valósággal Mindenütt jár bátorsággal,
Mindenütt lél barátokra, Igaz jó akarokra;
Áldjad Lelkem a’ Fő Mestert, A’ ki mindent alkotott,
Hogy téged mint tsupa embert Közikbe be juttatott,
Kérjed Szivem! az egeket, Szánják meg az embereket;
Közöljék Sz. világjokat ’S gyógyittsák a’ vakokat.

Irta még V. Ispány korában D. F. v. Epaminondás, a’ Pesti Nagy Lelküség Templomábúl Atyafi.³⁴

A legutolsó évekből már jóval kevesebbet tudunk Horváth Ádám irodalmi munkásságáról, sajnos ezek a kéziratai jórészt elkallódtak. A legjelentősebb egykorú munkája egy terjedelmes regény: Barrágóné és Zalád vagy a’ földi Világ felső három fő részeinek öszveházasodása. Római vagy inkább régi Napkeleti öltözetben Horváth Ádámtol. nyomtatás alá helybehagyatott Kézirat, a címlapon 1819-es dátum, legvégén (184a) Nagy Antal budai cenzor engedélye 1819. június 17-ére keltezve.³⁵ A regény tehát készen várta a megjelenést, amire azonban mégsem került sor. A kötet elejére Horváth egy hosszabb szinopszist illesztett (talán ezzel keresett a megírás előtt támogatókat?), majd az olvasóhoz szóló előszóban fejti ki véleményét. Az alábbi mondatok világosan jelzik, hogy a szerző tart a kritikától, az értetlenségtől:

Az a’ szorgalom, mellyet erre a’ munkára kellett fordítanom, kívált sok más nemű dolgaim között; ha ditsérést nem érdemel is az Olvasótul, valóban gyalázást sem: avagy tsak tedd meg azt Jámbor olvasó egy már nem gyermek szerzőnek; hogy ha balúl akarsz itélni munkámrúl, ne éreztesd azt velem oly hamar, mint éreztették némellyel Heliodor Püspökkel, a’ maga Charicleájáért. (12b)

A 3. századi görög író, Héliodórosz említése egyrészt azért fontos szempontunkból, mivel a magyar olvasók ekkor már több mint száz éve folyamatosan ponyvakiadásban olvashatták az Aithiopika című regény Gyöngyösi István-féle verses átdolgozását, amely a 16. századi Czobor Mihály fordításán alapult. Ilyenformán igazi klasszikus volt a magyar verses epika piacán.³⁶ Másrészt talán épp amiatt, mert Héliodórosz a fehér és fekete bőrű szerelmesek, Theagenész és Kharikleia szenvedéseinek és kalandjainak ábrázolásával kimondta az emberiség kényszerű megosztottságát, a határok alig-átléphetőségét: a szabadság hiányát. A görög s a kései magyar írótárs keserűsége egyfajta ellenpontot jelent Salamon király és a fekete bőrű Sulamith történetéhez, a szerelmespár vágyai által mindent összebékítő Énekek énekéhez képest. Horváth bizonyára azért is szólaltatja meg Héliodóroszt, mivel kötetének épp ez a küzdelem lenne a célja, a cselekmény is hasonló: egy hun király özvegyének és fiának bolyongásáról olvashatunk, akik az elveszett Scythia helyett új hazát keresnek. A földrajzi-mitológiai adatokkal telezsúfolt, Dugonicsra emlékeztető mese valóban a világ allegorikus egyesülését mutatja be – olyasmit, ami a Napóleon-kor fegyverrel és az illúzióvesztett tömegek mozgatásával ért el (lásd a Hyperboréi ’sengéről fentebb írottakat), de az idős író még reménykedik valamilyen más, heroikusabb vagy emberségesebb közösségben is. Bár a regényben más lesz a szerepe, megjegyzésre méltó, hogy a hősnő neve szintén a Biographia lapjain bukkan fel először, a bibliai Éva megfelelőjeként:

Pintó, emlekezetre, Tengeri utazó, halotta Grepós nevü Indus Paptúl Pegú Országban, hogy a’ földnek a’ vizbül lett ki kelésekor, az Isten egy kertet plántált, mellybe lakóul, és őrizőűl rendelte Ada nevű embert, és annak feleségét, Baragónét és meg parantsolta nekik, hogy a’ Hillifarán fa-gyűmöltsét ne illessék…³⁷

Horváth Ádám szintén 1819-ben írt egy allegorikus pamfletet a Zala megyei tisztújításról, ezúttal prózában (Üstökös csillag), ahol különböző madarak képében szólaltatja meg a politikai szereplőket. A barokkos műfaj már korábban érdekelte: a napóleoni háború eseményeiről szóló verseiben is állandó szereplők a madarak, értelemszerűen a franciák kakasa és az osztrák sas, de néha a vaksi bagoly is felbukkan. Kéziratban maradt és elkallódott hatalmas bibliai konkordanciája, akárcsak tervezett enciklopédiájának első néhány kötete, amelybe az égvilágon mindent össze akart írni, amiről valaha hallott vagy olvasott (bizonyára ezoterikus témákban is bővelkedett). Néhány éve a csurgói református gimnázium könyvtárában előkerült viszont ESKA. Magyar Sibilla vagy Magyar versekkel felelő Kaballa című kézirata (1818), amely egy jóslatokat „író” alkimista versgenerátor³⁸ – kicsit hasonló a sokáig Mozartnak tulajdonított menüett-géphez.

Talán a fenti, vázlatos összefoglalás is jelzi: ha a századforduló politikai eseményei és az 1810-es évek jelentős ízlésbeli átalakulásai nem következnek be, Horváth feltehetőleg tisztes megbecsülésben élte volna meg ezt az időszakot. A kései művek változó kvalitása ellenére azonban egy törekvés világosan kiolvasható belőlük: a szabadkőműves értékek rejtett vagy nyilvánosan vállalt apológiája.

Epilógus

Hogy Horváth mennyire mélyen, szinte vallásos erővel átélte szabadkőműves eszményeit, jól érzékeltetik özvegye, Kazinczy Klára sorai 1820-ból: „Halála előtt 4 nappal torok dagadást Apostemát kapott, ebbe szenvedett, fantaziája volt vagy fél óráig, de nem rémésztő, hanem gyönyörködtető, töbnyire a Böltsekkel vesződött”. A szeretett és sokszor átbúvárolt óvilági bölcsek mintegy kinyújtották a kezüket a beteg magyar költő, titkaik késői megőrzője és hirdetője felé.

Hivatkozások

Vizualizáció: Markó Anita