Tanulmányok

Jéna: A harmadik híd (regényrészlet)

A híd közepén, ahol igazán ordított a szél, váratlanul összetorlódott a sorunk. Nem értettem, miért kell megállnunk éppen itt, ahol a szél az arcunkba vágja, a nyakunkba dobálja azt az égből hulló hideg valamit. A Droll volt a torlódás oka. Levette magáról a csöves hátizsákját, leállította a korlát mellé, és most derékig beléhajolva kotorászott benne, nagyon keresett valamit. Engelsz mögé került, de aztán valahogy elment a kedve a bolondozástól, túlságosan hideg volt még ahhoz is.

Mint kiderült, Droll a gépét kereste. Akart készíteni egy felvételt. Igen, éppen innen, a híd közepéről. A szerelmesekről. Háttérben a folyton füstölgő Szalámigyárral. Megvan a téma, pompásak a fényviszonyok. Higgyél nekem, van hozzá érzékem.

Akkor láttam a Droll gépét először. Saját gyártmányú volt az a fényképezőgép. Azt hittem, vicc az egész, de valóban működött. Az alapját egy Lipton-teás fém reklámdoboz képezte, azt burkolta be csomagolópapírral meg leukoplaszttal, nehogy a nem kívánt fények belejuthassanak a belsejébe. A film belül, a felnyitható fedél alatt futott, műanyag cérnaspulnikon, amiket kívülről, egy damilos-hajgumis szerkezettel lehetett újra meg újra továbbgördíteni. Az objektív a doboz hajdani aljából indult ki, eredetileg talán pezsgőtabletták lehettek abban a kis fémhengerben, aminek a zárókupakja még mindig megvolt, s amit vegyestechnikával: nagy mennyiségű folyékony ragasztóval, gyanús tömítőanyagokkal meg cellux-szal rögzítettek az aljba vágott elnagyolt lyukba. A lencsetagokat plexihulladékból készítette el a Droll, homokkal csiszolta meg, végül cigarettahamuval kevert fogkrémmel polírozta őket fényesre, aztán beleragasztotta őket a csőbe. Fix fókuszú gép volt, az élességet nem lehetett állítani rajta, a blende nyílásának szabályozását cserélhető záródugók végezték, a zár meg addig volt nyitva, amíg a művész lenyomva tartotta a játékpisztolyból kiszerelt kis műanyag elsütőbillentyűt. A periszkóp-elvű változat ekkor még nem jött létre, a tükörreflexességet ekkoriban még nem tudta megoldani az alkotó, ezért a doboz tetejére, középre, az objektív fölé odadrótozott egy üres Parker-szárat, azon keresztül lőtte be nagyjából a tárgyat meg a képkivágatot. A masinát egy vattával bélelt cipősdobozban tartotta. Mindig magánál hordta. Ölni tudott volna, ha valaki hozzányúlt. Néha hoztak neki frissen kukázott keskenyfilmes gépeket, Szmenát, Zorkijt, Kijeveket, egyszer még egy nagyon régi, különösen ritka, jénai Contaxot is. Nem kellett neki. Ragaszkodott a saját gyártáshoz.

Droll nem értett a fényképezéshez, nem is szerette, és valójában érzéke sem volt hozzá egyáltalán. Ő is a Robot napirendje szerint élt, az ő életét is a szálláshelyek közé kifeszített étkezési körút strukturálta, ez adta meg neki is azt a ritmust, ami képes volt életben tartani, és hálás is volt ezért, tudta, hogy ennek köszönheti az életét, de neki, ezen felül, szüksége volt még valamire, aminek a segítségével képessé válik arra, hogy ezen az egészen túllépjen. Túl akart lépni az üres, az önfenntartásban szinte teljesen kimerülő életén. Volt még benne annyi erő, hogy túl akarjon lépni. Fondüben már nem. Engelsz teljesen megelégedett azzal az élettel, amilyenje volt, Márs pedig a kérdést sem értette volna meg. Anna és az Angyal még fiatalok voltak ehhez a problematikához, ők talán még vártak valamire, én kezdő voltam ezen a téren, egyelőre örültem, hogy élek, és hogy ezzel a módszerrel talán még élni is fogok egy darabig, Foghorn pedig, nem is tudom, Deni, neki talán az a reggeli pénzkereső koncert vagy a többiek megmentése volt az a túllépés, amihez a Drollnak egy gépre volt szüksége. A hozzánk hasonló emberek közül néhányan énekeltek a kéregetéshez, néhányan verseket írtak, tanultak be, mondtak fel, voltak, akik jövendölni próbáltak némi jószerencsét, vagy rajzoltak valami színeset, szívhezszólót a betonra. Azt színlelték, mintha ezzel pusztán csereértéket kívánnának kínálni az általuk vágyott pénzért, amin aztán alkoholt vehetnek maguknak. Ám a legtöbb esetben, ahogyan megfigyeltem, nem ez volt a teljes igazság. Túl akartak lépni ők is a puszta életükön. A kéregetés csupán ürügy volt a túllépési kísérletükhöz. Ez volt a teljes igazság. Vagy ki tudja. A Droll mindenesetre fényképezett.

Ezúttal odaállította Annát meg Foghornt a hídkorláthoz, az Anna fejét finoman belehajtotta Foghorn vállgödrébe, megmutatta a férfinak, hogy hogyan és hol ölelje át a lányt, aztán elhessegette a többieket, és addig-addig lépegetett ide-oda, előre-hátra a járdán, addig-addig mutogatta a javasolt finomításokat, amíg megfelelőnek nem találta a pozíciójukat. Letérdelt a pár elé, bevette a háttérbe a Szalámigyárat meg a füstjét, az építményeket meg fölöttük a felhős, egérszürke eget, hozzá lábszármagasságban valamit a folyóból is, végül a fél szemét behúnyta, azt lehetett hallani a doboz mögül, hogy csíííz, rövid szünet, s csak aztán az a rövid kattanás. Mehettek, drágáim, ez most már megmarad. Visszatette a zárókupakot a gépre, aztán a gépet a dobozba, a dobozt a zsákba, a zsákot meg a hátára, és mentünk tovább.

A Droll fekete-fehér filmre dolgozott. Az egész úgy kezdődött, hogy a Szivárvány utcai kukákban egyszer talált néhány doboz kihajított fekete-fehér ORWO-tekercset. Azokhoz építette a gépet. Hosszú életet tervezett magának, nem akarta, hogy a filmek hamarabb elfogyjanak, mint ő maga. Minden nap csak egy felvételt készített. A hónap végén meg elvitte a tekercset egy régi, alsóvárosi mesterhez, aki még értette ezt a régi technikát, és az csinált neki egy-egy hatszor kilences sorozatot a maradék papírjaira, ha meg jó kedve volt, vagy ha a szokottnál épp valamivel jobban lelkesedett a Droll löttyedt-pállott bájaiért, néha kilencszer tizenketteset. Az asszony minden hónapból csak egy képet tartott meg magának. A többit elajándékozta a modelljeinek, vagy egyszerűen kidobta. Volt nála már így is egy egész szép, nagy kupac. Gyakran nézegette őket, de másnak nem mutatott meg egyet sem soha. Vele égtek a sátrában.

A hídi kép Annához került. Droll nekik adta, Foghorn úgy tett, mintha nem érdekelné a dolog. És akkor talán még tényleg nem is érdekelte. De amikor az Anna meghalt, és a halottszállítók már a testet is elvitték, Foghorn, mielőtt az egész rekeszt felgyújtotta volna, az utolsó előtti pillanatban mégiscsak magához vette ezt a képet. Minden mást elégetett. Feketére égette azt a betondobozt, mintha fertőtleníteni akarta volna, megtisztítani egy új élet számára, de ezt a képet megőrizte. Amikor pedig ő is meghalt, amikor elindult utolsó útjára, a Harmadik híd felé, hozzám került az a kép. Megtaláltuk a hátrahagyott holmijai között, az irattárcaként használt kubai szivarosdobozkájában.

Picinyke nájlontokban tartotta, teljesen sértetlen volt. Sohasem láttuk, hogy nézegette volna, én addigra már rég el is felejtettem, hogy valaha is létezett. Szürke kép volt, szürkével rajzolt szürkére, elképesztő finomságú, végtelen összetettségű, vízjel-szerű árnyalatokkal, talán csak néhány foghíj volt a szájüreg sötétjétől teljesen fekete. Mosolyog rajta a halott pár, meg a háttérbe picikét mégiscsak belógó Fondü, most és mindörökké.

Amikor pedig részemről ennek az egésznek vége lett, természetesen minden akkori holmimat megsemmisítettem. Az összest, az utolsó papírcafatig. A kép is odalett. Elégettük apámmal a kazánban az egészet. Meg akartam tisztulni én is. Új, tiszta, emlékek nélküli életet akartam, visszakapni az érintetlen régit. Hiba volt. Ostobaság. Talán tényleg bűn is. Nem kellett volna. Nem ezt kellett volna akarnom akkor. És most már teljesen mást is akarok. Nem az jön mélyről, ami előtör a felejtésből. Hanem az, ami mindig is megvolt az emlékezetben. És amit akkor, amikor eljön az ideje, még épp idejében tehát, annak, akit illet, saját magunknak tehát, végre el is tudunk mondani.

Vizualizáció: Markó Anita