Amint Freewire tanulmányában1 oly találóan megjegyzi: kevés választ el bennünket attól, hogy a harminc évvel ezelőtti, páratlan régészeti leletet pontosan megértsük. Kutatócsoportommal megkíséreltünk magyarázatot találni a fennmaradó kérdésekre, s az alábbi tanulmányból, reméljük, az Olvasó is belátja, hogy erőfeszítéseink nem voltak hiábavalók.
Az, hogy a Lange-Wite-lelet jelentősége példa nélküli, egyértelmű. Eddig úgy hittük: az, hogy a Bányászati Társaság kutatói az északi, gazdag polimerlelőhelyek közelében gyakran találnak betonépítményeket, pusztán arra utal, hogy eleink az ókori automataháborúk során mindenáron igyekeztek megtartani a nélkülözhetetlen természeti erőforrások feletti ellenőrzést. Azonban ezek a hozzávetőleg kétezer éves építmények mind megfelelnek bizonyos kritériumoknak. Csak a legszükségesebb helyiségek találhatók meg bennük, az állandó hótakaró miatt lényegében nem rendelkeznek nyílászárókkal, és, ami a legfontosabb: kivétel nélkül üresek.
A Lange és Wite által feltárt építmény a fentiektől elütő vonásokkal rendelkezett. Nyilvánvaló volt, hogy ez is háborús maradvány, de vakolat burkolta, sőt festéknyomok voltak rajta. A vakolat természetesen több helyen lehullott, és ilyenkor helyenként agyagtéglák váltak láthatóvá, a szokásos, vízszintes szellőztetőnyílások helyett pedig függőleges csövek csonkjait fedezték fel a régészek. A bejárat felnyitása után világossá vált, hogy az épület sokkal régebbi a szokásos erődítményeknél. Több jel utalt arra is, hogy egy többszintes épület maradványáról van szó, de a beton padlóréteg alatt a radar nem mutatott ki további szinteket. A két régész megállapította, hogy a téglával befalazott részek ablakok helyét takarják, tehát a függőleges szellőztetőcsöveket eredetileg kéményként használták, hiszen a szellőzést az ablakok biztosították.
Ez volt az első, drámai felfedezés. Az ablakok helyére semmi más ésszerű magyarázat nem létezik, mint az, hogy valamikor az Északi Pajzson is élt ember. Az elmúlt három évtizedben ennek hatására vált a polimerfúrások környéke ásatások helyszínévé. A régészeti állomásokon a -10 fokos átlaghőmérséklet dacára ma már egész éves szolgálatot adnak a tudósok, akik azóta több lényeges leletet találtak: utak, sőt vízmosások nyomaira bukkantak. Az eredmények olyannyira biztatóak, hogy a közelmúltban több komoly interdiszciplináris környezettudományi kutatás is foglalkozott a terület újrakolonizálásának lehetőségével. De térjünk vissza az eredeti lelethez, mely mindmáig az egyetlen, az őskori ember kezétől származó tárgy, amely ránk maradt.
Az épület épp olyan üresnek tűnt, mint az összes hátrahagyott erődítmény: a visszavonuló emberek igyekeztek mindent eltüntetni, amit az automaták hasznosíthattak volna. Azonban a fent említett furcsaságok arra késztették a két régészt, hogy a rendkívüli hideg ellenére tüzetesen, műszerrel is átvizsgálja a falakat. Ma már tudjuk, milyen szerencse, hogy így döntöttek: az egyik falban üreget találtak, és az üreget kibontva találták meg azt a leletet, amely halhatatlanná tette a nevüket.
A Lange-Wite-lelet – mint ismeretes – három tárgyból áll. Eredeti leírásuk szerint valamiféle őskori eszközök, fegyverek lehettek, lényegében azonos kinézettel. Fémből, üvegből és állati maradványokból (bőr) készültek, és kétségtelen, hogy sokkal korábbiak, mint a körülbelül háromezer évvel ezelőtti Első Automataháború.
Miután a leletet biztonságosan (vákuumkamrában) eljuttatták a Régészeti Intézet fővárosi létesítményébe, megkezdődhetett a tárgyegyüttes alaposabb vizsgálata. Bámulatos, hogy mennyire épen maradt, feltehetőleg a tartós hidegnek és a kinti levegőtől való elzártságnak köszönhetően. Egyértelműnek tűnt, hogy valamilyen eszköz alkatrészei, tartozékai. Röntgen-átvilágításos vizsgálat alapján kiderült, hogy a sokrétegű üvegalkatrészek vagy végső soron átengedik a fényt a tárgyakon, vagy pedig a tárgy belsejében lévő üregben található, egymással összekötött fémlemezkékre vetítik azt. A fémlemezkék azonban feketék, tehát nem verik vissza a fényt, s ezt Termle2 és Auges3 is hiába próbálta magyarázni. Termle azzal érvelt, hogy talán a fém felületkezelése állapotváltozáson ment keresztül, és megfeketedett, de valójában tükör volt, és egy bonyolult optikai műszer részegységei voltak a tárgyak.4 Felvetette azt is, hogy azért három tárgyból állt a lelet, mert a teljes műszer a három alapszínt egyszerre vizsgálta.5 Auges ezzel szemben azt állította, hogy szerinte a szerkezet nyitható volt, és a fémlemez helyére lehetett illeszteni valamilyen szerkezetet, ami érzékelte az üvegeken átjutó fényt. Auges elméletét hamar elvetette a szakmai közösség:6 köztudott, hogy a fényérzékelő szerkezetek a háborúk előtti ezer évben jelentek meg az ókori ember eszköztárában, és ezeken a tárgyakon semmi nyomát nem fedezni fel még csak alapvető elektronikai ismereteknek sem. Esetleg a sárgaréz elemeket fedő krómréteg utalhat a galvanizálás használatára, de Auges érvelését ilyen ingoványos alapon nem lehet elfogadni.
Termle elmélete ezzel szemben igen fontosnak bizonyult. Bonyolult mechanika nyomait is felfedezték a tárgyak belsejében, de nem állapítható meg világosan, hogy ennek mi volt a szerepe. Termle elmondása szerint a tükröző fémlemezkék helyzetét módosíthatta, erre utalhat bizonyos mechanikai elemeken a rovátkolás. Ugyanakkor az is bizonyos, hogy semmiképpen sem szabad megpróbálni szétszedni, felnyitni a szerkezetet, amely ilyen durva behatástól nyilvánvalóan helyrehozhatatlan károkat szenvedne el. Hogyan bizonyítsuk tehát Termle elméletét a megváltozott felületkezelésről?
Kutatócsoportommal erre a kérdésre kerestük a választ, és a spektrumanalízishez fordultunk. Különféle irányokból változó koherenciájú és hullámhossz-összetételű fénnyel világítottuk meg a tárgyak felületét, illetve világítottunk be az üvegalkatrészeken keresztül. A visszaverődéseket alapos elemzése során kidolgoztunk egy módszert, amellyel megállapítható az üveg mögötti anyag összetétele is. A fekete anyag polimeranyagú festéknek bizonyult, melyet sárgarézre hordtak fel; így tehát, hiába megerősíteni akartuk Termle szellemes megoldását, éppen cáfolni kényszerültünk.
Ugyanakkor a megfejtéshez mégis a spektroszkópia adott kulcsot. A legnagyobb üvegalkatrészen ugyanis alkohol nyomaira bukkantunk. Ez az üvegalkatrész a tárgyak alapjából kiálló tubusban ül. A tubus üveg fölötti része hozzávetőlegesen 1 cm3 folyadékot tud megtartani. A tárgyakat folyadék tárolására használták.
A fenti megállapítás talán meghökkentő, ha nem vesszük figyelembe a tárgyak többi tulajdonságát. Aprólékosan, egyértelműen kézileg megmunkált tárgyak. Tartalmaznak polimeralapú festéket (egyébként a felületen is), de állatbőrt és fémet is, amit semmiféle praktikus szempont nem magyaráz, kizárólag esztétikai oka lehet. Írásra emlékeztető jelek sorozata látható a nagy üvegalkatrészek körül és a tárgyak egyik oldalán. Ugyanakkor ezek a jelsorozatok különböznek. A két kisebb üvegfelülettel ez a nagyobbik háromszöget alkot, s ez, a tárgyak többi, körkörös és négyszögletes elemével együtt, filozófiai alapú elrendezésre utal. A nagy üvegfelület semmire nem használható, nem tükröz, a fényt egy nyilván szándékosan fényelnyelő lapra vezeti. A kis üvegfelületekbe jutó fény a tárgyak alján lévő kis nyíláson, különböző mértékben távozik – ennek feltehetőleg szintén szimbolikus a szerepe. A belső, mechanikára emlékeztető kidolgozás összefüggéseit még vizsgáljuk. Egyelőre úgy tűnik, a fémlemezkék egyfajta redőnnyé vannak összekapcsolva, és a mechanika ennek a mozgatására szolgált. A mechanikában sejthető kis kalapácsokból arra következtetünk, hogy a belső szerkezet célja hangkeltés volt. Lényeges megfigyelni emellett a mindhárom tárgyra vonatkozó egyediséget. Más a csavarok hosszúsága, más a kisebb-nagyobb tárcsák rovátkolása, egyes elemek itt feketére vannak festve, ott krómozottak.
Nyilvánvaló tehát, hogy mindhárom tárgy egyazon mester műve, konklúziónk pedig az, hogy ezek a tárgyak egy ősi hiedelemvilág létezésének első bizonyítékai. Kézzel készült, egyedi tárgyak, amelyekben alkoholos italt tároltak – az üveg-belsejű kelyhekből ezt valószínűleg meg is itták –, és ezekkel az ókor-előtti, gazdagon díszített kelyhekkel különleges hangok kiadására is képesek voltak, nyilvánvalóan a megfelelő ceremónia alkalmával. A tárgyak díszes jellegének illusztrálására közreadjuk Lange első vázlatát, amelyet a helyszínen rajzolt a lelet első darabjáról.
S hogy hogyan kerültek ezek a tárgyak egy helyre? Az erre adott válaszunk, úgy hiszem, igen fontos árnyalatot tesz hozzá az automataháborúk időszakának leírásához. Ugyanis a kelyheket nem a keletkezési helyükön találtuk: a háborúban harcoló emberek rejtették el a falba, helyezték biztonságba őket. A lelet így azt is bizonyítja, hogy az ókori harcosok gyűjtötték az őskori relikviákat – Wite és Lange tehát az őskor és köztünk lévő történeti folytonosság első láncszemét találták meg.
Egy dolog mindenesetre bizonyos. Ezek a tárgyak sem műszerként, sem fegyverként, sem más praktikus célra nem voltak használhatóak, ugyanakkor láthatólag igen értékesek voltak, amikor létrehozták őket, és az utókor is nagy becsben tartotta őket.
Hivatkozások
1 Ergk Freewire, „A régészet legizgalmasabb negyed évszázada”, Központi Archeológiai Szemle 1473 (1782): 5–21, 7.
2 Wrae Termle, „Lange és Wite őskori műszerei”, Központi Archeológiai Szemle 1462 (1771): 13–30.
3 Sepon Auges, „Fénytároló készülék az őskorban?”, Új Tudományok 24 (1773): 23–52, 26.
4 Termle, „Lange és Wite…”, 16.
5 Termle, „Lange és Wite…”, 28.
6 Lásd Auxi Brukon, „Mire nem voltak képesek az ősemberek?”, Új Tudományok 25 (1774): 125–136, 133.
Vizualizáció: Markó Anita