Az egyes főbűnök definiálása, valamint az értelmezésük céljából megalkotott klasszifikációs rendszerek központi szerepet játszottak a középkori és kora újkori morálteológiai traktátusokban és prédikációkban.1 Jelen dolgozat arra keresi a választ, hogy a kevélység miért kapott kitüntetett szerepet a 16. század magyar nyelvű prédikációirodalmában, s hogy ennek mik voltak a legfontosabb eszmetörténeti, teológiai mozgatórugói. Mivel a kevélység megkülönböztetett jelentőségének bibliai eredetű tradíciója jól ismert („minden bűnök eredete”, „az ördög főbűne”), nem meglepő, hogy a reformáció korának prédikátorai és hitvitázói véteklistáik legelején foglalkoztak a superbia veszedelmeivel.
Bornemisza Péter Foliopostilla néven ismert prédikációskötetének 17. úrnapi szentbeszédében olvasható egy hosszabb szakasz, mely az alázatosság és a kevélység ellentétét középpontba állítva kísérli meg bemutatni a kevélység természetét. A definíciót az értékelés teszi teljessé, mely a „minden bűnök eredete” toposzt felhasználva kölcsönöz sajátos univerzalitást ennek a bűnnek.2 Bornemisza találóan nevezi vakságnak a kevélységet, hiszen egy olyan vétekről van szó, mely lehetetlenné teszi az ember számára az önismeretet.3 Az önismeret összekapcsolása a Luther-féle sola-tételekkel arra hívja fel a figyelmet, hogy az ember saját erejéből semmit sem tehet üdvössége elérése érdekében, mert kizárólag az isteni kegyelemre van utalva. A kevélység tehát ennek belátását nehezíti, alkalmat adván arra, hogy túlbecsüljük saját tudásunkat és képességeinket. Bornemisza szerint ezt demonstrálja számtalan bibliai, valamint antik példa, de saját korának jelenségei is, melyek komplex társadalmi tablót alkotnak a kevélység egyes alakváltozatairól:
Sőt, mindnyájan egymás fölött istenek akarnánk lenni, egymásnak királya és ura akarnánk lenni. És minden akar valaminek láttatni, és sokszor az mi tisztünket, nemzetinket, szüleinket szégyelljük, az varga, szőcs, borbély, pap, deák, prédikátor, kapás, szabó nevet eltitkoljuk, és az ki nem mi tisztünk, akihöz semmit nem tudunk, és kire elegek nem vagyunk, azt tettetjük. Sokan valami nemzetnek mondják magokat, az gróf, az herceg királyi méltóságot kévánna magának, és senki nem elégedik meg az őreá bízott tiszttel.4
Bornemisza Szent Ágostonra hivatkozva amellett érvel, hogy a kevélység különleges veszélye a jó cselekedetekre kifejtett negatív hatásban rejlik.5 Szembeötlő lehet, hogy az imént idézett katalógus példái más természetűek, mint a prédikáció korábbi részeiben használt exemplumok. Ószövetségi és egyéb antik uralkodók (Nabukodonozor, Dárius, Nagy Sándor, Caligula) jól ismert és sokat használt toposzai helyett a kevélység sokkal hétköznapibb megnyilvánulásaival szembesül az olvasó. Egy olyan világ képe rajzolódik ki a hosszas felsorolásban, ahol a lutheri ortodoxia ellenében senki sem hű az Isten által rábízott hivatalhoz, mert mindenki magasabb rang után áhítozik.
Hasonló vétekkatalógusokat figyelhetünk meg a körmöcbányai segédlelkész, David Reuss prédikációiban is. Reuss 1581-ben jelentette meg tizenöt beszédet tartalmazó prédikációsorozatát, melyeket a környéken pusztító pestisjárvány ihletett.6 A beszédekben keverednek egymással a viszonylag praktikusnak nevezhető orvosi javaslatok (hangsúlyozza például, hogy kerülni kell a zsúfolt helyeket), valamint a bűnbánatra felszólító morálteológiai intések (a pestis Isten büntetése, így az egyetlen értelmes védekezés a bűnbánat). Ez utóbbi szellemében Reuss szigorúan elmarasztalja a bányaváros valamennyi társadalmi rétegét. Kritikájának gyakran visszatérő motívuma, hogy a szociális hierarchia felbomlásának tüneteként értelmezi a fényűző öltözködést és a materiális jólét egyéb külső jegyeit.7 Erkölcsi intései Bornemisza kevélységről alkotott elképzeléseit visszhangozzák. A prosperáló városban a különböző rendű és rangú emberek elválasztása egyre nehezebb, hiszen a polgárok a nemesek ruhaviseletét utánozzák, illetve igyekeznek elsajátítani azok jellemző magatartásformáit is.
Ha a 16. századi apokaliptikus gondolkodásmódból kiindulva közelítjük meg a kevélység fent ismertetett hatásmechanizmusát, érdemes figyelembe venni a világ végét megelőző jelekre figyelmeztető evangéliumi igehelyeket. E jelek értelmezése alapvető célkitűzése volt a kora újkori prédikációknak, természetrajzi írásoknak, prodigiumgyűjteményeknek. Nem véletlen, hogy az egyes előjel-, illetve csoda-antológiák mennyiségi növekedésének lehetünk tanúi a 16. század második felében.8 E jelek tipológiájának lényege abban rejlik, hogy a természet Isten által rendelt menetétől eltérő jelenségek háromféle módon történhetnek meg: vagy Isten akaratából (ebben az esetben beszélhetünk csodáról), vagy a természet ismeretlen erőinek hatására, vagy pedig démoni erőket sejtető, természetellenes módon.9 Az apokaliptika nézőpontjából vizsgálva belátható, hogy a bűnök természetellenes jeleknek minősülnek, hiszen határozattan szembemennek a keresztény morál Isten által rendelt előírásaival. Amikor egy prédikátor az utolsó ítélet közelségére figyelmezteti hallgatóságát és olvasóközönségét, egyforma eredményességgel hivatkozhat üstökösökre, forgószelekre, torzszülöttekre, valamint a társadalmi deviancia térnyerését jelző bűnök szaporodására is. Váratlan kataklizmák után az események vallásos-apokaliptikus értelmezése ugyancsak a csapást megelőző jeleket magyarázva próbál értelmet adni a történteknek. Mikor a felső-magyarországi kriptokálvinista hitvitázó, Caspar Pilcius megírta Dobsina törökök általi 1584-es feldúlásának történetét, a természeti rendellenességek mellett az emberi bűnöknek is figyelmet szentelt. Külön elítélte például azok kevélységét, akik túlságosan bizakodtak a Szepesség természetes védelmet nyújtó hegyeiben, s nem gondoltak arra, hogy az isteni büntetéstől az ember hiú reménysége nem oltalmaz meg senkit.10
Nyilvánvaló, hogy a társadalmi hierarchiában betöltött pozícióval szembeni ambivalens viszony csupán egy lehetséges árnyalata a kevélységnek. Jelentősége az anomáliákat vizsgáló narratívában válik nyilvánvalóvá, mert lehetővé teszi, hogy összefüggő képet alkossunk a természeti világ szokatlan előjeleiről és a bűnökről. A makrokozmosz-mikrokozmosz sémáját követve a kevélység (ahogyan más népszerű vétkek is) az ember mikrovilágának hanyatlására figyelmeztet.
Hivatkozások
1 A hét főbűn rendszerének alakulástörténetét behatóan tárgyalta a szakirodalom. Lásd: Morton W. Bloomfield, The Seven Deadly Sins: An Introduction to the History of a Religious Concept with Special Reference to Medieval English Literature (East Lansing, MI: Michigan State College Press, 1952); Richard Newhauser, „These Seven Devils: The Capital Vices on the Way to Modernity”, in Sin in Medieval and Early Modern Culture – The Tradition of the Seven Deadly Sins, ed. Richard G. Newhauser, Susan J. Ridyard, (Rochester: York University Press, 2012). A reformáció korának magyar nyelvű prédikációirodalmában megjelenő bűnlajstromok szerepét Őze Sándor vizsgálta: Öze Sándor, „Bűneiért bünteti Isten a magyar népet”: Egy bibliai párhuzam vizsgálata a 16. százaid nyomtatott egyházi irodalom alapján (Budapest: Magyar Nemzeti Múzeum, 1992).
2 „A kevélység első oka minden bűnnek, és azból származnak most is nagy sokféle bűnök.” illetve „Csak ez világ szerint is sok ártalmak származnak az kevélység miatt.” Bornemisza Péter, Predikatioc egesz esztendo altal minden vasarnapra (Detrekő: typ. Bornemisza, Mantskovit Bálint, 1584). A továbbiakban Foliopostilla, 592v.
3 „Az kevélység azért oly bűn és vakság, mely nem hagyja az embernek bűnös voltát és erőtlenségét megismerni és az Isten haragját félni, az nyavalyákat békességgel tűrni, az Isten ajándékiért Istent magasztalni.” Foliopostilla, 578v.
4 Foliopostilla, 584r.
5 „Azt mondja Ágoston doktor, egyéb bűnt csak az gonosz cselekedetben kell eltávoztatnunk, de az kevélységet még az jó cselekedetben is.” Foliopostilla, 594r.
6 Az egyes prédikációkhoz, illetve a kötet tematikájának részletes ismertetéséhez lásd: Rákóczi Katalin, „Tizenöt prédikáció a pestisről: David Reuss prédikációs könyve”, Orvostörténeti közlemények, 1–2 (2004): 63–76.
7 Uo., 72.
8 Tóth G. Péter, „Tárgyak, férgek, démonok: Társadalmi válságtünetek és demonológiai diagnózisok a kora újkori Magyarországon”, Korall 35 (2009): 5–40, 9.
9 A tipológiát a kora újkori természetrajzi munkákra vonatkozóan ismerteti: Lorraine Daston, „What Can Be Scientific Object? Reflections on Monsters and Meteors”, Bulletin of the American Academy of Arts and Sciences 2 (1998): 35–50, 40.
10 Pilcius Gáspár, A törökök betörése Dobsinára 1584. évi október hó 14-én, kiad. Klesch Dániel Kristóf (Rozsnyó: 1903), 54. Elektronikus hasonmás: http://mek.oszk.hu/05900/05951/.
Vizualizáció: Markó Anita