Tanulmányok

A költő és az értelmiségi: Orbán Ottó Tanköltemény az avantgardól című versének értelmezése

1. Bevezetés

1.1. Korszaknyitás

1971-ben jelent meg Orbán Ottó A föltámadás elmarad című, negyedik verseskötete. Az első két meglehetősen karakteres, kétpólusú, végletes világszemléletű, tragikus hangoltságú1 kötet (Fekete ünnep, 1960; A teremtés napja, 1963), majd a poétikai elmozdulás első, kezdeti és apró jegyeit mutató kompozíció (Búcsú Betlehemtől, 1967)2 után Orbán Ottó e könyvét afféle kvázi-korszaknyitó munkának tekintem.

1.2. Reflexiók

Míg A föltámadás elmarad az Orbán-kötetek sorában elsőként megy túl az írás mint tevékenység puszta tematizálásán, s reflektál annak egy-egy elméleti vetületére – ezek a reflexiók még viszonylag szervetlenül érhetők tetten a kötetegész anyagában: a költészetet tematizáló versek rendre már címükben kijelölik a többi műtől elütő tematikájukat (Antipoétika, Tanköltemény az avantgardról, Költők, Költészet).

2. A költő és az értelmiségi

A két számozott részből álló Tanköltemény az avantgardról első, Esztétika című darabjában az Orbán Ottó későbbi költészetére jellemző versbeli beszédszituációk egyik típusának korai megjelenésére figyelhetünk fel, mely hasonlatos (sok esetben egybe is esik velük) azokhoz a versekhez, melyekben Orbán Ottó, a költő versbeszélője szól teoretikusan olvasójához. Ezekben a versekben Orbán Ottó, az értelmiségi figurája beszél, aki afféle sajátos rész-egész viszonyban van az Orbán Ottó, a költőként aposztrofálható lírai énnel.3 Elvégre a versben saját költészetéről beszélő Orbán Ottó, a költő minden esetben egyszersmind Orbán Ottó, az értelmiségi is, de Orbán Ottó, az értelmiségi jó pár versben anélkül szólal meg, hogy költő mivoltát hangsúlyozná vagy saját lírai beállítottságáról, teljesítményéről, esztétikai meggyőződéseiről szót ejtene. Az értelmiségiként de nem konkretizáltan költőként pozícionált lírai én szólamait rögzítő versek típusainak majdnem minden alesetére találunk korai példákat már az 1971-es kötetben. Ezek jellemzően vagy Orbán történelem- és/vagy emberiségszemléletét (A konvent legfőbb érdeke) vagy korábban élt művészekhez való viszonyát, róluk kialakított véleményét (Óda Garcia Lorcához), illetve legtöbbször Orbán és kortársai mint értelmiségiek által megélt, valamilyen szempontból önmagukon túlmutató (mondhatni: példázatos), jellemző történeteit-anekdotáit (mint amilyen a Történet az időszámítás előtti korból), néhány specifikus esetben az irodalmi életről alkotott impressziókat dolgozzák fel.

3. Esztétika

A Tanköltemény az avantgardról esetében viszont egybeesik a két szereppozíció, tehát Orbán Ottó, az értelmiségi (aki egyben Orbán Ottó, a költő) figurája beszél hozzánk. A költemény első, Esztétika című szakaszában a realisztikus ábrázolás igényének és az avantgárd valóságtól elrugaszkodott szabadságeszményének szembeállítása szolgál teoretikus kiindulópont gyanánt. Az e dichotómia mentén felvázolt, kvázi ars poetikának elsősorban Orbán Ottó, a költő szempontjából van jelentősége, azonban a vers felütésének hangvétele, a könnyed, anekdotikusan „sztorizós” szituáltság az Orbán Ottó, a (nem feltétlenül költőként megszólaló) értelmiségi figuráját beszéltető művek beszédhelyzetére emlékeztet: „P. O., festő és asztrológus / a Darlingban megvizsgálta a tenyerem”.4

A versben a valóság valószerű ábrázolása és a fantázia attól elrugaszkodott, absztrakt formanyelv(ek)en színre vitt megjelenítésének oppozíciója a következőképp jelenik meg: az „asztrológus” festő a versbeszélő tenyerét megvizsgálva arra jut, hogy »Elmélyült impresszionizmust fogsz csinálni, / a valóságfölötti nem a te területed.«,5 tehát az akkor még inkább csak leendő (kiforratlan) művész (akinek művészi hovatartozása, jelesül, hogy költő, a versben nincs nevesítve) vélelmezett felfogásából az impresszionizmus valóságtükrözésének igényét hangsúlyozza, szemben a (vélhetően) absztrakt, attól elrugaszkodó, lehetséges művészi törekvésekkel (a versegész és címe kijelölte kontextus alapján: az „avantgárddal”). Azonban ebben a szimbolikus pillanatban „lobbant egy villám át a cigarettafüstön”,6 s az egyszerre a profán-köznapi és valamilyen természetfeletti szférához is kapcsolható kép (a füstön át fellobbanó villám képe egyszerre utalhat mindkét tartományra: a kvázi mitikus jelenetezés lehet valamiféle isteni [jellegű] beavatkozás ábrázolása is, de az asszociáció pillanatszerűsége mint villám és a füst eredete [cigarettázás] hétköznapisága finom ironikus kettősséget teremt a versben; melynek eredményeképp hétköznapi és isteni nem éles ellentétben áll egymással, hanem egyazon képiséggel kapcsolódik össze – szétválaszthatatlanul) egy egészen konkrét (egyszerre történelmiként univerzálissá tágítható, viszont az Orbán-versek személyes, biográf univerzumához is erős szálakkal kapcsolódó) emléket hoz elő a versbeszélő tudatában: „a szögesdrót, ahogy tombolt és tündökölt / abban a mozdulatlan, békés júliusban, / mely trágyaszagot terelt Pestlőrinc felé, / ahol háromszázadmagával az apámat / a maga romlatlan, falusi örömére / hajtotta a keret egy fa körül”.7 Az emlék azonban a maga pontos, részletgazdag, konkrét mivoltában egyszersmind mégis elvont, amennyiben felfedi tulajdon félfiktív (rekonstruált) jellegét: olyasmi ugyanis, melyet (egészében) az apa élt át, s ilyesformán a versbeszélő a leírt módon nem tapasztalhatott meg,8 pusztán (elmondásból, történelmi ismereteiből) rekonstruálhatja ezek jelentését, kontextusát és az általuk jelképezett tapasztalat mibenlétét, így, bármily plasztikus is a versbéli leírás, az emlék valóságközelisége is relativizálódik. A megszemélyesített („Leült és bemutatkozott”)9 emlékkép (vélhetően: maga a „Valóság”) épp e megszemélyesítés által egyszerre válik a valóságos és valóságfölötti tartományhoz is tartozónak (mint történelmi „igazság” és annak megkonstruált emlékezete; a jelenetbe szabályosan belépő valóság és annak valószerűtlen – csodaszerű – megjelenítése). A versben megjelenő jóslat tehát kétszeresen is átironizálódik: egy jelenettel később ugyanis épp maga a jós festő az, aki a megelevenedett valóságra „kissé megütődve / bámult”,10 miközben az utólagos eljárással és közvetetten rekonstruált elmék megalkotottságának módja épp az impresszionizmus eljárásával mutat közeli rokonságot – amire zárlatában nyílt egyértelműséggel utal is 1-es számú szakasz (»Bocsánat…« – kelt föl az ipari valóság / sértődött szelleme – »ha zavarok…« –, / és az emberhússzagú füstben / zizegve elszállt mint az ifjúság / és a többi múló impresszió.”).11 Külön ironikus metacsavar, hogy a vers e szakaszában megjelenő valóságfölötti mozzanat természetesen épp abban az Orbán Ottónak a művében jelenik meg, akiről a vers elején található jóslatban még azt olvashattuk, hogy ez „nem az ő területe”.

4. „Szabadság, szerelem”

A második egység („Szabadság, szerelem”) címében és felütésében is Petőfi híres soraira utal. Ebben a szakaszban már egyértelműen Orbán Ottó, a költő a megszólaló versbeszélő. Ezt már az egy másik költő sosaihoz visszanyúló intertextus is előrejelzi, de a szabadság és szerelem megverselésének szándékát összegző ars poetikát kommentáló versbeszélő (aki először a tizenkét soros egység harmadik sorában szólal meg) első megnyilvánulásában egyértelművé is válik: „ez minden, amit költeni tudok”.12 Az ars poetikái esetében öndefinícióját előszeretettel más költők konkrét szöveghelyeit, akár egész munkásságát megidézve kibontani, levezetni kezdő Orbán Ottónak ez későbbi, hasonló típusú versei során kedvelt, gyakran alkalmazott eljárásává válik:13 látszólag az azonosulás pozíciójából indítja ars poetikáját (míg a „Szabadság, szerelem”-ben ez egyenes idézettel, később ez stílusimitációk, a megidézett költő hangján való megszólalás gesztusával valósul meg számos esetben), majd a vers későbbi részeiben fokozatosan e pozíció (s az ezzel felvállalt állítások) fokozatos árnyalásával, módosítgatásával, kommentálásával-kiegészítésével határozza meg saját (részben) elkülönülő, egyéni pozícióját, állásfoglalását adott kérdésben. Itt is ez történik, a második versszak már ellentétet (módosítást-pontosítást) sugalló kifejezéssel kezdődik („csakhogy”). Az árnyalás itt behelyettesítésben nyilvánul meg, nevezetesen, hogy Orbán Ottó, a költő számára mi áll szabadság és szerelem helyén: „költeni én a pincében tanultam, / ahol penészes kabátban, a tüzifa között / vártuk a következő légitámadást”.14 Orbán egyik leggyakrabban újra és újra megverselt (s esszéiben, interjúiban megfogalmazott) önállítása ez: a személyes életút és a rá mint alkotóra jellemző, sajátos esztétikai felfogás egymást feltételező, szétválaszthatatlan, lényegében sorsszerűként láttatott összefüggése. Elvégre épp az átélt valóság tapasztalata az, amelynek vonatkozásában ezen elvont eszmék elnyerik tényleges jelentésüket („Versemből tehát kínosan hiányzik / a penészes kabát, a tüzifa, a pince, / holott szabadság, szerelem épp tőlük az, ami”),15 mégis, látszólagos ellentmondásként a beszélő épp ezeket jelöli meg versei hiányterületeként. Az ellentmondás csak részben látszólagos, amennyiben Orbán Ottó, a költő, akinek eddigi versei túlnyomó többsége, s későbbi munkásságának is jelentékeny hányada épp ebből az élményvilágból táplálkozva, szinte mániás újramondási kényszerrel tér vissza folyamatosan a háború, az ostrom, a pince megverseléséhez; formailag önellentmondást generál a kijelentéssel, mely értelmében épp ezek hiányoznának verseiből. Az ellentmondás annyiban viszont valóban csak látszólagos, hogy míg fogalmi és tapasztalati minőségükben ezek valóban Orbán verseinek egyik leggyakrabban előforduló toposzai, a Tanköltemény az avantgardról éppen a tényleges, kézzelfogható rögvalóság és annak ábrázolása, különböző lehetséges ábrázolási technikái közötti, áthidalhatatlan szakadékot tematizálja. Ilyesformán a tényleges élmény, a kézzelfogható, konkrét tárgyak és helyek (penészes kabát, tüzifa, pince), a rekonstruált, mégsem teljesen valóságértékű emlék mintájára nincsenek, nem is lehetnek részei a versnek, pusztán az őket jelképező, helyettesítő markerek (nyelvi megfelelőjük, le-, illetve körülírásaik) szerepelhetnek a műben, mely tehát egyszerre törekszik a megélt valóság mind pontosabb rekonstrukciójára, s mivel mégsem dolgozhat az anyagi valóság elemeiből, csak azok jelölőiből, sosem lehet képes teljeskörű és „igaz”, pontos és minden részletre kiterjedő rekonstrukcióra, így az élményt a maga teljességében átadni képes megvalósításra sem. A sajátos orbáni „mégis morál” (Tarján Tamástól veszem át a Király István-féle kifejezés kiterjesztett – Orbán munkásságával kapcsolatban is alkalmazott – kontextusát)16 azonban itt is „a költészet hatalmának” már-már transzcendensként láttatott, csodatevő képességét hirdeti: az igazán jó vers, noha nem dolgozhat az anyagi valóság eszközeivel, valamilyen csoda (lényegében: a költői tehetség evokatív ereje) által mégis képes áthidalni a valóság és képzelet közötti szakadékot, anyagiság-konkrétumok és elvont ábrázolás közt teremtve kapcsolatot, hirdeti a vers zárlata: „Eszme és légitámadás – ha néha összejön, / bámulnak a lakók, hogy rá-rágyújtva sétálsz / két ablak közt az üres levegőben.”.17 A költő (általánosságban: a művész), mikor eljárásával mégis megteremti ezt az odáig megteremthetetlenként láttatott kapcsolatot, szabályosan csodát tesz, képtelennek hitt dolgokra képes, melyet a lebegés-repülés képzetkörének analógiájával fejez ki a vers.

5. Tanulság

Megfigyelhető, hogy Orbán Ottó verseinek finom, sokrétű iróniáinak18 első tettenérhető, kimutatható jelei talán a legfőbb (és a pálya későbbi alakulása szempontjából: legfontosabb) poétikai nóvumok A föltámadás elmarad kötetben, melynek korszaknyitó jellege mellett érvel ez a megfigyelés is. Az első két kötet végletesen komor-komoly világszemlélete és a Búcsú Betlehemtől inkább profanizálási eljárásokban megvalósuló, első groteszk jegyei után ez a fajta iróniahasználat válik a későbbi Orbán-líra egyik legjellemzőbb és markánsabb ismertetőjegyévé. Elég csak az imént értelmezett vers villám-cigarettafüst képének (kifejtetlenségében-eldöntetlenségében) finoman ironikus, kettős interpretálhatóságát felidéznünk, de akár az egész vers címe is ennek példájaként említhető. A cím megteremtette olvasói elvárások ugyanis a versegész fényében kétszeresen is csalókának bizonyulnak. Ismét a Lakik a házunkban egy költőre hivatkozva megfigyelhető, hogy a vers zárlatának kettős perspektívája a ház lakói képviselte hétköznapi és az ettől (szó szerint is) elemelkedni képes, a fellegekben lebegő (közben mégis profán módon cigarettázó) költő egymást oda-vissza átironizáló összekapcsolása még konkrét (lakóház vs. fellegek) szituáltságában is a későbbi, híres vers megoldására emlékeztet. Egyben megfigyelhető, hogy ezekben az években kezdi kialakítani Orbán költészetének későbbi, „kiforrottabb” időszakában (melynek reprezentáns példája a Lakik a házunkban… vers is) kusza perspektívaváltásokkal és azok összejátszatásával operáló, virtuóz szcenírozási képességét is. A címben megelőlegezett lehetőségek, tehát, hogy egyrészt tankölteményt fogunk olvasni, másrészt, hogy annak tárgya az avantgárd lesz, a versszöveg alapján, noha nem teljesen valótlan állításoknak tűnnek (a vers szolgál valamelyes, noha klasszikus értelemben vett tankölteményhez képest jócskán kifejtetlen, nem elég pontosan körvonalazható „tanulsággal” vagy belátással), inkább tűnnek érvénytelennek, mint helytállónak. A vers „témája” ugyanis nem – teljes egészében – az avantgárd, hanem valóság és ábrázolás viszonya, melynek egyik lehetséges verzióját, az avantgárd(szerű) viszonyulást valóban tematizálja a vers, azonban a felütés, melyben a kiforratlan művészt majdani impresszionistának jövendöli a tenyérjós festő, olyannyira nem bizonyul érvényesnek a versegész szemponjából, hogy a második szakaszban egy az avantgárd kifejezési formáktól időben és felfogásában is igencsak távol álló alkotó, Petőfi Sándor ars poetikus soraiból vezeti le a versbeszélő saját felfogását (mindkét szakaszban a „valóságfölötti” elemeket léptetve színre), míg a vers sem formailag, sem eszmeileg sem tekinthető tankölteménynek – még „tanító”-teoretikus okfejtése ellenére sem; pro forma legfeljebb rossz, elhibázott, ügyetlen tanköltemény lehetne, de akár más szempontból is bizonyulhat önironikusnak, egyenesen gúnyosnak is a cím; amennyiben önironikus előrevetítés gyanánt interpretáljuk, mondván: a versszöveget így kvázi tankölteményszerű okoskodásként, bölcselkedésként bélyegzi meg maga a címet adó szerző.

 

Hivatkozások

1 Nyerges Gábor Ádám, A túlélő is halott. A pályakezdő Orbán Ottó költészetének világszemlélete, ItK, 2013/2, 187–194.

2 Nyerges Gábor Ádám, Honnan jönnek még költők?, Forrás, 2014/7–8., 175–184.

3 A pálya későbbi szakaszaiban dominánssá, jellemzővé váló orbáni dikció és beszédhelyzet, valamint tematika hármas elegye: a költészet egyes kérdéseiről szólva a vers egyértelmű referenciális utalásokkal játszik rá egy olyan beszédhelyzetre, melyben Orbán Ottó, a költő szól félig-meddig „beavatott” olvasójához egyes szakmai kérdések kapcsán. Különböző szakmai, költészetelméleti és gyakorlati dilemmáit a közvetlenség móduszában tárgyalja meg, belső, érvelő, vitatkozó gondolatmenetét a transzparencia látszatát megteretmve közvetíti olvasójának. Ez az orbáni költői szerep (melyet legegyszerűbben így nevezhetünk meg: „Orbán Ottó, a költő”) jellemzően ironikus, szarkasztikus, nem egyszer gúnyoros megfogalmazásokat használ, beszédének regisztere kevert, iróniájának rádiusza pedig a legtöbb esetben az öniróniáig is kiterjed.

4 Orbán Ottó, A föltámadás elmarad (Budapest: Magvető Könyvkiadó, 1971), 29.

5 Hivatkozott kiadás, Uo.

6 Hivatkozott kiadás, Uo.

7 Hivatkozott kiadás, Uo.

8 Noha életrajzi adalékként tudható, hogy maguk a leírt körülmények Orbán Ottó emlékeit tükrözik – mi több, csak az általa ott látott dolgokra korlátozódnak. Mégis, a felidézett emlékeknek Orbán pusztán tárgyi és helyi körülményeiben lehetett – mint be is számol róla, csak elmosódott, töredékes formában – birtokában. Az ezek jelképezte tapasztalat az apáé, akivel, mikor (vélhetően) 1944-ben egyszer meglátogathatta édesanyjával az akkor nyolcéves Orbán Ottó, aznap nem tudott találkozni. Értelmezésem további részében ezért is tekintem a Pestlőrincre vonatkozó töredékek jelképezte emlékhalmazt továbbra is másodlagos és közvetett emlékezés termékének; egyrészt, hogy elkerüljem azt a fajta életrajzi levezetést, mely a versszöveg értelmezését a szerző visszaemlékezésére támaszkodva alakítja ki (esetleg alakítja át), másrészt, mivel maga Orbán is beszámol róla: az emlékek rendkívül töredékesek és ilyesformán pontatlanok, valamint nyilvánvalóan a saját, felnőttkori keretezése, az apját vele együtt meglátogató anya visszaemlékezése, továbbá utólagos ismeretei szolgáltak az apa munkaszolgálatos tapasztalatainak egyazon narratív emlékstruktúra részeivé rendezéséhez. Orbán Ottó egyszeri, gyermekként tett látogatása csak a versben rögzített, impressziószerű benyomáshalmaz rögzítéséhez volt elég, de a munkaszolgálat megélésének tapasztalatához nem hasonlítható. Az alábbiakban Kabdebó Lóránt vele készített életmű-interjújának vonatkozó passzusát idézem:

A legközelebbi emlékképeim (…) ilyen töredékes képek. Emlékszem például arra, hogy elmegyünk apámat meglátogatni. Ez ’44, azt hiszem. Lőrincen volt egy gyűjtőtábor. Nem tudunk vele beszélni. Nyár van, szögesdrót veszi körül a tábort, a keret, azt hiszem, szórakozásból, valami fa körül menetelteti a századot, a százados kinn áll a drótkerítésen kívül, és megint a napsütésre emlékszem, és ahogy fényben szikrázik a drótkerítés.

– Apádat nem is láttad?

Ott nem tudtunk volna találkozni.

– Te édesanyáddal csak, vagy többen?

Anyámmal. Anyámmal vagyok, sokan vagyunk, de mi ketten vagyunk együtt. Arra nem emlékszem, hogyan kerültünk oda, valószínűleg villamossal mentünk. Ahogy beszélek róla, ilyen töredékes emlékképek még beúsznak. Én ezt mind feléltem már irodalomban: valamilyen módon valahol a legtöbbet megírtam. Nem olyan nagyon sok, ami megmaradt ebből, úgyhogy nem is lehetett nagyon gazdálkodni ezzel az emlékanyaggal. Ráadásul ez nem is megfontolás kérdése, ezek azok az emlékképek, amikből nekem ki kellett volna kerekíteni

valamit, és amiből nem akar igazából kikerekedni semmi, mert ezek valamilyen összefüggés nélkül ugráló valamik.” Orbán Ottó és Kabdebó Lóránt, Színpompás ostrom lángoló házakkal (Budapest: Magvető Könyvkiadó, 2016), 23–24.

9 Hivatkozott kiadás, Uo.

10 Hivatkozott kiadás, Uo.

11 Hivatkozott kiadás, Uo.

12 Hivatkozott kiadás, 30.

13 Nyerges Gábor Ádám, A sziklamászó és a hegy: Orbán Ottó metairodalmi mono- és dialógjairól. Egy szilánkos irodalomkép rekonstrukciójának kísérlete, Alföld 68, 4. sz. (2017), 53–64.

14 Hivatkozott kiadás, Uo.

15 Hivatkozott kiadás, Uo.

16 Tarján Tamás, Orbán Ottó: A XX. század költői, Bárka Online, 2014. február 17. (interneten: http://www.barkaonline.hu/uzenet-a-palackban/3873-uezenet-a-palackban-22 – letöltve: 2018. február 28.)

17 Hivatkozott kiadás, 30.

18 Melyhez lásd az Irodalomtörténet 2018/1. számában megjelenő elemzésem (Távolság és távlatok. A Lakik a házunkban egy költő című vers olvasási kísérlete) vonatkozó részeit.

Vizualizáció: Markó Anita