Rimay János echós verse

A Balassa-kódexben hetedikként számozott vers magyarázata a kutatástörténetben jórészt Balassi költészete felől történt, a Balassi-kutatás eredményeihez kapcsolódott. A kódex felfedezése után öt évvel Szilády Áron Balassi-kiadásában, az ő echós verseinek magyarázatában jelent meg először a németalföldi neolatin költő-nagyság, Joannes Secundus Echo, viator című költeménye mint párhuzam, s itt olvasható az állítás, amely szerint Rimay verse még a Balassiénál is „közelebb jár azon latin költeményhez”.¹ Rimay és Joannes Secundus versének kapcsolata mellett érvelt Eckhardt Sándor is Balassi irodalmi mintáiról szóló tanulmányában, s ugyanő sorolta elő itt a témát megverselő más újlatinokat, a Joannes Secundust parafrazáló Martialis Moneriust és (a tőle független) Georgius Sabinust. Emellett rámutatott, hogy az echós vers „az olasz pásztorjátékokban […] szinte elengedhetetlen fogás” – utóbbira akkor, amikor a Szép magyar comoedia echós betétjének forrásismeret híján még nem tulajdoníthatott jelentőséget.² Tíz évvel később Dézsi Lajos az echós vers hagyományának összefoglalásában szintén hangsúlyozta a Joannes Secundus-párhuzam fontosságát, és szaporította a párhuzamként szóba hozható neolatin szerzők számát. Elősorolja az 1641-es (de már 1605-ben megjelent, tehát elvileg az ifjú Rimay számára is elérhető) Echo sive synopsis diversorum Echus exemplorum (Echo avagy Echo különböző példáinak összefoglalása) című gyűjtemény megannyi szerzőjét (közéjük tartozik Joannes Secundus is). Ő idézte először példaként Rotterdami Erasmus Nyájas beszélgetéseinek prózai echós darabját is.³ Mind Eckhardt, mind Dézsi ismételte Szilády megállapítását Joannes Secundus és Rimay versének közeli voltáról.

Ehhez képest meglepő, hogy Eckhardt 1955-ös Rimay-kiadása az echós vers kapcsán minderről szót sem szól. „A darab nyilvánvalóan Balassi ekhós verseinek hatása alatt keletkezett. Lehet, hogy a húszéves Rimay ezzel a darabbal versenyzett mesterével, aki céloz a magyar nyelven való versszerzésben versengő társaira” – olvassuk itt. Eckhardt még a vers keletkezésének idejét is az általa hivatkozott Nyolc ifiú legény kezdetű Balassi-vershez köti. Joannes Secundusról és Moneriusról szó sem esik – holott mindkettő szerepel Rimay tervezett Balassi-kiadásának Eckhardt által ugyancsak közölt előszavában.⁴ Miért ez a változás?

A magyarázatot Waldapfel József 1937-es tanulmányának hatásában kell keresnünk. Innentől fogva tudjuk, hogy Balassi komédiájának mintája Cristoforo Castelletti pásztorjátéka, az Amarilli volt. Jóllehet a Szép magyar comoedia teljes szövegének előkerülése még több mint két évtizedig váratott magára, az olasz eredetiből egyvalamit bizonyosan kapcsolatba lehetett hozni Balassival: az Amarilli echós jelenetét és az Ó, magas kősziklákat. Waldapfel nemcsak Castellettitől, hanem máshonnan is idézett párhuzamokkal élve meghatározó irányt adott a Balassi-kutatásnak ezzel.⁵ Eckhardt 1951-es kiadásának echós vers-jegyzeteiben már nyoma sincs a neolatinoknak, Waldapfelre hivatkozva Castellettit és Luigi Pasqualigo Gl’intricati című pásztorjátékát adja meg mintaként; Dézsi feltételezését kibontva a Colloquium octo viatorum esetében pedig sokakkal együtt odailleszti a 16 éves Rimayt a versengők közé.⁶ Mintha a felfedezés után a sas árnyéka elfedte volna az apró madár más mintáit Eckhardtnál és későbbi kutatóknál is. Balassi-monográfiájában Eckhardt ifjú legényeit Horváth Iván Széchy Tamással egészíti ki.⁷ Ács Pál Rimay-kiadása az echós verssel kapcsolatban lényegében Eckhardt nézetét foglalja össze. Megadja Dézsi összefoglalását, amelyben a Colloquiumhoz írt jegyzetben az echós vers hagyományáról írt, ám a Joannes Secundust mintaként megjelölő részre nem hivatkozik.⁸

A verssel részletesen Szilasi László foglalkozik monográfiájának Rimay-részében. Az Ács-kiadás jegyzetével az annál későbbi, Rimay imitációjáról szóló Ács-tanulmány szellemében vitatkozva mutat rá a két echós vers különbözőségére. Rámutat arra, hogy míg Balassinál Echo engedelmesen követi a hozzá beszélő személy szándékát, mintegy eszköz, Rimaynál ettől eltérően vezeti a beszélőt egy az által nem sejtett irányba.⁹

Ezen a ponton szeretném felvenni a fonalat s tulajdonképpen elismételni azt, amit tudós eleink alapjában véve már több mint egy évszázada megállapítottak.

Echo alakja a görög hagyományban is megjelenik, ám európai ismertségét elsősorban Ovidius Átváltozásainak Narcissus–Echo mítosza alapozta meg. Korunkban inkább Narcissus ismeretes, ám az ovidiusi elbeszélésben legalább olyan fontos Echo, a nimfa alakja – sőt talán fontosabb. A tükörképébe beleszédülő ostoba szépfiú arra szolgál, hogy kiemelje a beszéd fontosságát a látvánnyal szemben. Echo nimfa, a Hang (a görög ékhó, hangzom igéhez kapcsolódik ez a név) Juno istenasszonyt tartja föl fecsegésével, amíg társnőivel Juppiter társas kapcsolatban van. A nimfa büntetésül kapja, hogy eztán csupán mások szavainak a végét mondhatja vissza. Csökkent képességei dacára magához vonzza Narcissust azzal, hogy szavait a megfelelő pillanatban a maga javára fordítja.

Az Átváltozások értelmezési lehetőségeiben benne van az is, amit Szilasi Rimay Echójáról ír – vagyis hogy a válaszoló nimfa „nem elégszik meg […] azoknak az értelmes csonkoknak a kimondásával, amelyeket az utolsó sorok végén talál, hanem – mint a rájuk reflektáló következő strófa narrátori szólamból világos – az esetek többségében további apróbb-nagyobb módosításokat eszközöl rajtuk.” Echo játszik a kapott szavakkal, azok többértelműségét kihasználva. Alakjának hagyománya ezért is többértelmű. Egyrészt perfidus interpres, csalfa tolmács, aki saját kedvére mondja vissza a hallottakat. Másrészt jós, a tudás forrása.

Ez a kettősség jelenik meg Cristoforo Castelletti pásztordrámájában, Balassi forrásában. Az elkeseredetten szerelmes főhős kérdezkedésére folyamatosan derül ki, hogy Echo a válaszoló. Szavai, mivel ellenkeznek a hozzá szóló Selvaggio várakozásával, kétkedő fogadtatást kapnak – a IV. mellékletben látható szöveg is ezt mutatja. Echo rendesen eltörli a hívó szó első hangjait, s ezzel megváltoztatja azok értelmét. „Mio parer tuo consiglio non approva”, úgy látom, tanácsod nem állja meg a próbát – mondja Credulo, s rá a hang így felel: „Prova” – próbáld.¹⁰ Selvaggio tulajdonképpen habozik, vajon jósigékkel vagy megtévesztéssel van-e dolga. Fontos hangsúlyozni: Echo itt korántsem azt az alárendelt szerepet játssza, amelyet Balassinál Szilasi megállapít.

Balassinál a kétkedés megmarad, ám a Castellettinél bizonytalan vég valamivel közelebb kerül a bizonyossághoz, az orákulum-karakter erősebb – a kétkedést egyedül egy „talán” jelzi a szóváltást lezáró strófában:

Ha Isten azt ádja, lelkem viszont áldja nevét minden időben,
S talán meg is adja, és szívét fordítja hozzám meg szerelemben
Vidám Juliának, ki egyike annak, kiknek hazájok a Menn:
ECHO: Amen.

Vajon mennyiben kapcsolódik mindehhez Rimay? S csak ehhez kapcsolódik-e?

Nézzük először őt mint a nyolcak egyikét. Van-e bizonyítékunk arra, hogy a másik Balassi-echós vers, a Colloquium octo viatorum echós darabjai közül bármelyiket összekapcsolhatjuk-e Rimay versével. Nyolc „ifiú legény” mutatja meg itt, miként kell Echóhoz úgy fordulni, hogy a válasz a választott „kegyes” nevét adja vissza.

Vajon melyik ifjúval azonosítható Rimay? Nézzük sorban a nyolcakat.

A Colloquiumban elénekelt esemény során neves és számos ifiak vesznek szót Echótól. Neves és számos – ez nem dicsérethalmozás, hanem felosztási lehetőség: ki ilyen, ki olyan. A másodiktól negyedikig megszólaló ifjakat másodiknak, harmadiknak és negyediknek hívják a versben. Ők a számosak. A második ifjú esetében Eckhardt az Orsik válasz alapján következtet Rimayra, bár felveti, hogy ő a vers keltezése szerint még csak 16 éves volt, és feleségét, Ághy Orsikot csak 43 éves korában vette el – mindazonáltal arra jut: „bizonyosan a versengők körébe értendő ez a koraérett tanítvány”.¹¹ Ez azonban azt jelentené, akárhogy is nézzük, hogy Ághy Orsik is hosszasan várt a házasságra – erről pedig máshonnan nincs bizonyítékunk. Amint azt Vadai István megállapítja, Rimay echós versében nincs nyoma Orsiknak,¹² de még a (különben ide nem illő, mert irodalmi nevű) Lydiának vagy Ilonának sem.

A harmadik verselőt harmadiknak, a negyediket negyediknek hívják. Az ötödikről többet tudunk: ő az, aki „mindtől kisebbik, Credulus atyjafia”. Őt Eckhardt Balassi Ferenccel azonosítja, annak alapján, hogy ő az, akit a költő „búcsúzó versében is külön említ ezen a néven”.¹³ Igen ám, de Balassi Ferenc 1563-ban született, a vers keltezése idején egy évtizeddel idősebb, mint Rimay – kor szerint nem lehet hát mindenkinél kisebbik. Rang szerint sem. Termetre volna az? Ezen a ponton a nyomozati módszerünk önnön paródiájává kezd válni. Mondjuk hát tágabb értelemben, hogy Rimay atyafi, kedves felebarát, költői lelki társ, ahogy akarjuk. De ki volna Sófia, akinek a nevét ez a „kisebbik” veszi Echótól? Magánál Rimaynál csak az imént említett irodalmi nevekkel, Lydiával és Ilonával találkozunk. Az életrajzból ismert, Orsik előtti jegyes a kutatás mai állása szerint Tribel Gáspár Róza lánya, aki 1614-ben megy férjhez Orlay Istvánhoz.¹⁴ De ha Róza lett volna is netán az aktuális Sófia, Rimay saját echós verse nem ad női nevet – itt még az a fogódzónk sincsen, ami a Széchy Tamáshoz kapcsolódó echós vers esetében: ott legalábbis van a végén egy Kata, az a név, amelyet Balassi versében Tirsis vesz ki Echóból.

Nézzük a neveseket. Aminta Vergiliusnál jelenik meg az 5. Eklogában. Tyrsis és Montán neve Castellettitől származik. Miért nem szerepel Sylvanus, aki a Comoediában Echóval felelget, Licida, a comoedia elején szóló Credulus-barát vagy Dameta, aki a 4. actus 1. scenájában szerepel, vagy a Sylvanus találgatásaiban megjelenő nevek, Briccius/Bereck, Damon, Celsus, Menalca, Corydon, Alfesibeo, amikor van legalább három kiadó név? Nem tudjuk.

Credulusról, Tyrsisről viszont sokat tudunk, mind a versből, mind a Balassi-comoediából. Credulus az, akinek echo-ríme az Anna. Ráadásul ő kapja a leírást és a legtöbb szerepet a szövegben, hiszen a második versszak elején is megjelenik. Ráadásul az ő neve jelenik meg a negyedik számos ifjú versszakában, aki az ő atyjafia. Tyrsis történetesen Credulus másik neve a Comoediában. Ráadásul mind a két megszólaló kötődik valamiképpen Balassi figurájához: Tyrsis az, akinek a figurája a leginkább hasonlít a kolofonban megjelenő „szarándokéhoz” – ő az, „ki hazáját elhadta / azért, hogy egy kegyes, akihez szerelmes, szerelmét megtagadta”. A kolofonban megjelenő poéta tehát mintegy megosztja magát a két legjelentősebb beszélő személy figurájában.

Nézzük tovább a kolofont. Mintha szándékosan nem állna ott a megszólítottak és a nyolc ifiú legény azonosítása. Nem azt olvassuk, hogy eléneklem nektek, ti miként vettetek feleletet Echótól. A vetekedés tárgya ennél tágabb: a magyar versszerzés. Énekelek nektek, régi barát régi barátoknak valamit nyolc ifiú legényről – a ti dolgotok, miként vegyétek magatokra.

Olvassuk össze ezt a kolofont azzal a Balassi-munkával, amely az echós vers ötletét a leginkább adhatta a poétának: a Comoedia ajánlásának elejével. Az ajánlásban megjelenő „szegény legény” a komédiaírás szándékát „egynéhány okkal” magyarázza. Ezek közül a lényegesebb annak szerénykedő bejelentését, hogy a szerző, a „szegény legény” mind a versszerzésben, mind a komédiaszerzésben az első: „látom, hogy mind ott benn Erdélben, s mind itt kinn Magyarországban az versszerzést igen elővették és közdologgá is tették, kit nem gondoltak, akármi héjával essék, csak őnekik tessék, és az versek fejében mehessenek ki az hasonló bötűk. Akarám azért ez komédiaszerzést új forma gyanánt elővenni, hogy ha az ott benn való ifjak az ideki valókat az versszerzésben nemcsak követték, hanem sokkal inkább meg is elődzötték, ebben se maradnának el az ide valóktúl. Sőt indulnának el utának; így én részemre penig ezt sem bánom, ha azt is, mint az versszerzést, elveszik tőlem”. Úgy véljük, mind a kolofon, mind az ajánlás részlete az auctoritasra való igényt jelenti be – abban az értelemben, ahogy Horatius Ars poeticájában az elégiáról olvasunk: quis tamen exiguos elegos emiserit auctor / grammatici certant, et adhuc sub iudice lis est (77–78), vagyis arról, hogy ki volt az, aki mint első szerző útra bocsátotta a kecses elégiákat, az írástudósok vetekednek, és még a bíró ítélethozatala alatt van a per.

Így is olvashatjuk tehát a kolofont: a régi barátok aligha abban vetekednek, ki a jobb versszerző – ez esetben talán inkább a „versszerzésben” kifejezés jelenne meg. Ennél többről van szó: az a vetekedés, a certamen tárgya, hogy ki az, aki a versszerzés terén mintakép és kezdeményező: auctor. Ha jól látom, a Comoediában a „szegény legény”, a Colloquiumban a „szegény szarándok”. Ez persze nem zárja ki, hogy vetekedésnek olvassák a régi barátok azt, ami a nyolc ifiúról elhangzik, akár azt sem, hogy a nyolc ifiú akármelyikében magukra ismerjenek. Azt azonban közvetve hangsúlyozza, mennyire fontos szerepe van a „szegény szarándoknak”. Hiszen úgy tud írni a többieknek, akár a többiekről, ahogy azok, vetekedjenek bárhogy, eleddig nem voltak képesek erre.

Mindezek megerősítik azt, amit Vadai István echós vers-tanulmányában már megállapított.¹⁵ Összefoglalóan idézem őt: a Colloquium octo viatorum nem versek, hanem strófák versengése, Balassi verse adott mintára épül, s nem egy névre fut ki. Rimay esetében nincs Orsik, és, tegyük a fentiek alapján hozzá, az azonosításkor egymást ütő érvekkel találkozunk, végső soron semmi egyértelmű bizonyítékunk arra, hogy a nyolcak bármelyikével is Rimayt azonosíthatnánk.

Mindezzel természetesen nem szeretném a Balassi-imitációt kizárni. A későbbiekben erről is lesz szó. De akár Echo karakterével, akár a vers egyes részeivel kapcsolatban érdemes újból megtekinteni a neolatin hagyományt is.

Számos ilyen verset ismerünk – a szerzők felsorolása is telefonkönyvvé tenné ezt a tanulmányt. Már az idézett echós versgyűjtemény is válogat közülük, amikor felsorolja, ki mindenki szőtte versbe a talányosan leleményes nimfa szavait. Ám az általam ismert ilyen versek közül csak néhány vonható be a vizsgálódás körébe.

Az első nem költő, illetve a hivatkozott munkájában éppen nem az. Rotterdami Erasmusról van szó. Az ő teológiai tanítása kimondottan meghaladottá vált a hitújítók kezén és részben tiltott lett a magát újból összerendező római hagyományban.¹⁶ A latin nyelvvel és a moralitással kapcsolatos művei azonban időről időre kikerültek a poros sarokból.

Részben a humanista tudást, részben a követendő morális elveket megmutató Erasmus-művek közé tartozik a Nyájas beszélgetések is, amelyben a keletkezés korának álszentsége és a szerző morális tanítása jelenik meg különböző szereplők szóváltásában. Ezek egyikében egy ifjút oktat ki Echo arról, hogy az igazi életforma a szabad tudományokban való folyamatos művelődés. Akármilyen ironikusan is, Echo kifejezetten orákulumként, jövendőmondóként jelenik meg a kérdező számára.¹⁷

Az Erasmusnál megjelenő Echo-figura, olykor visszhang-átvételekben, hatással volt a neolatin költészetre – példa erre Nicodemus Frischlin echós verse, ahol szintén a jóslatmondó Echo jelenik meg.¹⁸ Ez az Echo jelenik meg a Rimay által példaként, a hajdani kollégák által forrásként idézett Joannes Secundusnál és az őt imitáló Martialis Moneriusnál – és magánál Rimaynál: kimondottan mint mindentudó, mindjárt az első strófában: „Mert minden tertínet, ki emberre jühet, nálad, tudom, nyilván áll”. Lehetséges tehát, hogy Rimay nem Balassihoz képest dolgoz ki alternatívát, amikor Echót a poétát irányító jövendőmondóként hívja a most tárgyalt versben. Ennek a gondolatnak az eredetét talán inkább a neolatin költőknél, mint Balassinál érdemes keresnünk. Még azt is megkockáztatnám, hogy Balassinál, az Ó, magas kősziklák… esetében is ez a hagyomány érvényesül, amikor Castelletti csalfa Echója megbízhatóbbá válik.

De térjünk vissza Rimayra. Vajon inkább Joannes Secundus vagy inkább Martialis Monerius? Valószínű, hogy inkább az előbbi. Monerius verse a Delitiae carminum poetarum Gallorum című, 1609-ben megjelent gyűjteményben olvasható. Ez bizony eléggé kései ahhoz képest, hogy a Balassa-kódex őspéldánya 1610 körül lezárul. Mindazonáltal Moneriust tudtommal csak a Delitiae-ből ismerhette Rimay. Mindenesetre ne zárjuk ki, hogy az 1610 körébe az a néhány év is beletartozik, amennyi alatt ez a népszerű gyűjtemény eljutott Rimay kezébe. De ha így is történt, megállapítható, hogy ami Rimayban és Moneriusban hasonló, az megjelenik Secundusnál is – de nála több, más kapcsolat is található. És vannak eltérések: Monerius versének elején a nimfáknak és a szatíroknak felelő Echóhoz szól az invokáció, míg Secundusnál a barlangok és erdők istenasszonyához.

Nézzük tehát csak Joannes Secundust:

Az indító kérdés Rimaynál így jelenik meg: „Én nagy szerelmemben, ki lobog szívemben, véget valjon s mi talál?” A válasz mindkét esetben a halál. A folytatás is részben hasonló: az újbóli rákérdezés, az őszült vénségig való szenvedés felemlítése. Ezzel azonban a párhuzam megszakad. Secundusnál az öngyilkosság, a vándorlás, az átváltozás, egyenesen az Echóvá változás a tragikus megoldás, Rimaynál a jós és vezető Echo megmutatja az utat a remény felé.

Nézzük mindezt részletesebben.

Rimay echós versében első megközelítésben invokációt olvasunk – a megidézendő istenség kívánt tulajdonságait dicsőítve előszámláló hívást. Fontos észrevenni, hogy Rimaynál az Echo még többet tud: „menden tertínet” ismerője. Emellett a rímelés olyan lehetőségeit használja fel, amelyek az időmértékes verselésben, Secundusnál természetszerűleg hiányoznak. Vagyis Rimaynál a hívás mintha előbb kezdődött volna el, s a válasz előbb hangzott volna el, mint gondolnánk. „Felelj szómra, kit hallál” – nem véletlenszerű és egyszeri, hanem korábban kezdett, szándékosan megismételt hívásról van szó. Ezt az eljárást Balassi is alkalmazza az Ó magas kősziklákban, például a 6. versszakban:

Kegyetlenségéért, tűrtem sok kínjáért hát még Istentűl sem fél?
Ő fejér mellyében, mint szép lágy fészekben, kegyetlenség hogyhogy él?
Mert mint nyelved beszél, búmmal, én hiszem, él, ó, mely igen nem kémél!
ECHO: Él.

Itt, azt hiszem, Balassi mintájára érdemes gondolni, nem a neolatinokra hivatkozni – náluk nincs rím, nem lehet ezt a játékot játszani. A választott rím is Balassihoz vezet, a Célia-ciklus második versének 2. strófájára (2. sor): „ki csak te rajtad áll, s nálad nélkül halál”. Ez azonban inkább az elocutio terére tartozik – a beszélgetés kezdetében megjelenő inventio Secundusé: ott találjuk meg a nimfát, aki ragaszkodik ahhoz, amit mondani akar, akármennyire is kedvezőtlen az a beszélő számára.

Ez az Echo, ha szükség van rá, kiigazítja a választ: így lesz a pókból csók. Hogy milyen, meglehetősen furmányos alapja lehet a pók és a csók áthallásának, arról csak találgathatunk. Egyfelől a hallással, illetve a nem hallással lehet magyarázni – ehhez illusztrációként Esterházy Pétert érdemes idézni: „Kezet kellett csókolni neki furtonfurt. És ha meghallotta a mester által realizált kézcsókot, márpedig valami halk cuppanás mindenfajta csókhoz hozzáképzelhető, fölkapta hideg, csontos kézfejét, mintegy szájba csapta a mestert.”¹⁹ Rímpók valószínűleg egy ilyen nagyon halk, zöngétlen csókból lesz. Mindazonáltal ennél az ígéretes, de talán túlságosan kifinomult magyarázatnál közelebb visz egy jóval kevésbé szubtilis megoldási lehetőség. Ez a „pók” szó ama ritkább jelentéséből indul ki, amelyet a „pókos lábú” kifejezésben találhatunk. Eszerint a szó jelentése ‘daganat’, ‘duzzanat’ is lehet, és a „vet orcámra nagy pókot” olyasféle értelmű, mintha azt olvasnánk, ‘dagadtra pofoz’. ²⁰

Ugyancsak alapvető eltérés a Balassinál olvasottaktól a külső és a belső Echo egymásba mosódása. Kétség nincs, a külső hang és a szív titkos jövendölése egyezik, s az egyezés a második strófa végén hangsúlyt kap Echo válaszában. Echo és a poéta, ha nem is ténylegesen, mint a Secundusnál olvasható vágyképben, de a legfontosabb részében azonossá válik. Akárha a beszélő személy el akarna menekülni attól, amit önmagában hall, s odakint keresne más hangot – hiába. Ez a belső, titkos hang a kódexbeli szerelmes Rimay-versek közül a másodikban is megjelenik: „Szíve szerint hiszem, hogy ő [ez itt kimondatlanul is Lydia] is hí engem titkos szava hangjával” – itt pedig: „Szívem is beszéli, titkon jüvendüli, hogy úgy lesz holtomig az”.

A következő strófákban a Balassitól tanult retorika szól. A szolga és a rab, a csók mint jutalom a mester ajándéka. Mondjuk fel a leckét: az udvari műveltségű szerelmes számára emelkedés az, hogy a mindenben korlátozott, mondhatni halálos helyzetbe szorult rab státuszából a zsoldra, mondjuk ki, a csókra számító szolga helyzetébe emelkedés lehetősége a kiút. A szónoki érvelésben ugyanaz a szerkezet, mint az Echótól és Cupidótól kioktatott. „Tűrés ad hasznot”: oktatja ki Cupido a vele morgódó poétát az 52. vers (Édest keserűvel…) 9. strófájában: a szónoki érvek közül a rossz elkerülésének egyik típusa, a tolerantia az, amely a jó elnyerésének egyik érvéhez, az usushoz, a hasznos élvezethez vezet.

A különbség azonban, úgy tűnik, megint csak jelentős. A hit általi kitartó emelkedés az, amely az evangélikusnak megmaradó Rimay számára valószínűleg az evilági élet minden területén kulcsfontosságú. Még akkor is, amikor a „kegyes” eléréséről is van szó.

Hivatkozások

Vizualizáció: Markó Anita