A Mária-siralom fiktív keletkezése és szerzője

Hayden White nyomdokain járok.

A legelső adatolható régi magyar költemény, a hagyományosan Ó-magyar Mária-siralom cím alatt emlegetett vers szerzője Kodolányi János regényírói attribúciója szerint Julianus barát volt, aki egyetemi tanulmányai alatt Bononiában (Bolognában) készítette. A regényíró nemcsak a fordítói munka folyamatát, valamint Julianus motivációját beszélte el, de a planctus korai utóéletét is trilógiájának befejező, Boldog Margit című részében.

[Julianus] Nekikészülődvén, bele akarta vetni magát a költői munkába. Ötször is elolvasta a letisztázott részt, mérlegelve a szavak hangzását. Nem ragaszkodott az eredeti latin szöveghez, inkább a maga érzéseit kívánta versbe önteni, de a latin alapján. Merengve nézte a betűket.

Volék ſyrolm thudothlen ſy
rolmol ſepedyk, buol ozuk
epedek. Walaſt vylagum
tul ſydou fiodumtul ezes
urumemtuul. O en eſes urodum
eggenegy fiodum, ſyrou a
biath thekunched buabeleul
kyniuhhad.

Félig suttogva el is mondta újra meg újra:

Valék siralmtudatlan,
siralmmal sepedök,
búval aszok, epedök.

Választ világomtul,
zsidó fiadomtul,
ézös örömemtől…

Fejével bólintgatott, ujjával az asztalon koppintgatott a szavak ütemére.

De az udvarról fölhangzott a munkálkodó férfiak szerszámainak csattogása, zuhogása, a kövek dobbanása, Adalbertus éneke, messer Giovanni dörmögő hangja, fiai tereferéje. Julianus feszülten figyelt. Valóban, csak az hiányzik, hogy az a lusta, szemérmetlen s mégis ártatlannak látszó leány is daloljon. Együtt daloljon Adalbertussal. Dalolva menjenek a bűn felé vezető nyílegyenes, virágokkal szegett úton.

De Rita nem dalolt, csak Adalbertus hangja harsogott ájtatosan, mintha oltár előtt dicsérné Istent Dávid szavaival.

Azért énekel – gondolta egy kis keserűséggel Julianus –, hogy a leány gyönyörködjék benne. Azért énekel, mert gyönyörködik a leányban. Latinul énekel, mintha bizony Rita megértené. Ez a lusta macska, kinek képében ördöng már elveszített egy francia szerzetest s most egy magyar papot is el akar veszteni. S kinek képében, íme, őt is kísérti, akadályozva Istennek szánt munkájában. Ördöng, távozz, távozz a képpel, mely előttem lengedez, – gondolta komoran. – Távozz szép, vaskos lábaddal, ringó derekaddal, széles csípőddel, lassan vonagló lépteiddel, az ing vásznát szemérmetlenül duzzasztó emlőiddel, duzzadt, kissé mindig nyitott ajkaddal, mintha folyton részeg lennél az öröm és vágy mézétől…

Ó, én ézös uradom,
eggyen-így fiadom,
síró anyád tekéntsed,
búvabelől kinyúhhadd!

Gerhardus meg Desiderius még egyre azon vitázott, vajon Adalbertus megfelel-e majd a rend reguláinak, el lehet-e őt küldeni távol országokba, pogány népek térítésére.

– Te sokat remélsz Adalbertustól – mondta végezetül bosszúsan Gerhardus. – Miért? Mert mind a ketten Pozsonyból valók vagytok. Mind a kettőtök apái ugyanaztól a zsidótól vevének kölcsön, s tartozának idők végezetéig.

– Mintha bizony a te atyád, öregatyád tám nem kölcsönzött volna egy-két dénárt zsidótól! – vágott vissza Desiderius.

– Igenyöst, de nem aztól a zsidótól.

– Hallgassatok – szólt rájuk Julianus.

Erre megcsöndesedtek, látván, hogy Istennek tetsző munkájába merült.

A kalapácsok csattogtak, a vésők csengtek, a psalmus harsogott.

Szemem könnyel árad,
én jonhom búval fárad,
te véröd hullatha
én jonhom eloltja.
Világ világa,
virágnak virága,
keserűen kénzatol,
vas szögekkel veretöl…¹

Azt hihetnénk, tiszta agyrém, hogy Kodolányi János a költemény keletkezését a tatárjárást megelőző időkre helyezte, az 1220-as évekre. A planctus szövege csak 1921-ben került elő, először Gragger Róbert közölte a Magyar Nyelv című folyóiratban. Természetesen betűhű átiratban, és egyben az „olvasatát” is megadva: ennek mintájára szemléli Julianus a regényben a maga írását, és adja meg az olvasatot a félhangos felolvasással. Kodolányi János olvasata nem azonos a standard Paizs Dezső-féle 1929-es olvasattal, s különösen figyelemre méltó a „te véröd hullatja / én jonhom eloltja” átirat. Amikor a regényíró a planctust beszőtte történelmi regényébe, még alig 15 év telt csak el ennek első közlése óta.

A szakkutatók a Mária-siralom keletkezési idejét mindig is óvatosan adták meg, mert évszámmal megjelölt terminus post quem a Leuweni Kódexben nincsen. Legutóbb a siralom kódexbeli szövegkörnyezetét alaposan föltáró Vizkelety András is megerősítette a hagyományos datálást. „A beszédeknek egy részét, a később tartalmilag is jellemzésre kerülő, önálló sermociklusokat, a kódex törzsanyagát, gyakorlott, »jól kiírt« írású kezek másolták. Ezek idejét a legújabb vizsgálatok alapján Bernhard Bischoff, az európai írástörténet kiváló szakértője a XIII. század harmadik negyedére, évszámokban kifejezve, 1250–1275 közé, a betoldó, köztük a magyar kezek tevékenységét pedig a század utolsó negyedére (1275–1300) datálta. Ez lényegében megfelel az eddigi általános felfogásnak, mely szerint az Ómagyar Mária-siralmat 1300 körül másolták be a kódexbe.”²

Az aktuális régi magyar költészet szakkutatók által rögzített, kiadott, kutatott és értelmezett anyagában költészettörténeti szempontból az 1922-ben tett fölfedezés igen jelentős határpontot képez: megvan a legelső adatolható régi magyar költemény, amely az elsőség tekintetében olyan helyet foglal el, mint, teszem azt, az ófrancia költészetben a Szent Eulália cantilenája. Más szempontból ugyan, de lehetséges határpontot képez a lehetséges régi magyar költészet történetében is.

1922 előtt is volt első magyar költemény, még ha ez tiszteletbeli elsőnek számított is. Nem véletlen, hogy az Ének Pannonia megvételéről a Régi Magyar Költők Tára legelső kötetében az 1. szám alatt jelent meg Szilády Áron kiadásában 1877-ben. Ez a költemény rövidebb változata volt. Ekkor még szerzője nincs, szereztetési ideje bizonytalan. Szilády Áron adta ki azt a töredéket, amely kolofónstrófát is tartalmaz, melyből a szerző neve megtudható volt: „Csáti Demeter, 1526 után kevéssel”.³ Egyébként ugyanennek a versnek a datálásáról tartott referátumot a szegedi bölcsészkar fiatal hallgatója, József Attila, Dézsi Lajos szemináriumán, 1924-ben.⁴

Kodolányi Jánosnál a planctus beépítésével két történelmi regénybe a történelmi regény írója számára megnyílt egy újabb terület, megnyílt egy újabb út: immáron kiválaszthat versszöveget a ránk maradt aktuális régi magyar költői anyagból is, és nekiláthat kétfázisú, előbb dekontextualizáló, majd rekontextualizáló szellemi játékának, így lépvén párbeszédbe a siralom költészettörténész szakkutatóival. Vagyis a továbbiakban, bizony, szaporodni fognak az érintkezési pontok az aktuális és a lehetséges régi magyar költészet között.

De melyik a második regény? A trilógia befejező kötetében, a Boldog Margit című történelmi regényben ismét megjelenik a Mária-siralom, és „természetesen” a psalmus és a virágének társaságában. Az apácák gyakran énekelnek psalmust, egyedül.⁵ De:

– Szép vagy, kedves vagy… Ézes a szavad, ézes az ajkad… Mindig szeretélek, kedvesöm, sohasem feledlek…

– Úgy beszél, mintha virágéneket mondana – gondolta Margit ijedten.⁶

Azután: „Ismét úgy beszélt, mintha révületbe esett volna, mintha virágéneket mondana.”⁷

Végül az ének szövege maga:

Bent az egyházban zengett, jajgatott a Passio siralma. […]

Valék siralm tudatlan,
Siralmmal sepedök,
Búval aszok, epedök.
Választ világomtul,
Sidó, fiodumtul,
Ézös örömemtül…

Felszárnyalt a siralom, s a vastag boltívek félelmesen visszaverték. Mintha az egész világ kiáltott volna. Sokan visszagondoltak a tatárvészre, a sírásra és jajgatásra, a véres eseményekre, s annál jobban végigborzongott rajtuk a Kálvária rettentő hangulata.

Ó, én ézös uradom,
Eggyön, egy fiadom,
Síró anyád tekéntsed…

Margit sápadtan állt a rácsos ablakkal szemközt, ahonnét a nagy feszületet lehetett látni, hangocskája élesen csengett, szeme káprázva függött a Megfeszített sárga, megtört, véres tetemén.

Világ világa, virágnak virága,
Keserűen kínzatol, vas szögekkel veretöl!⁸

*

[Margitnak a] Legkedvesebb éneke a Planctus lett. Nemcsak akkor énekelte, amikor a húsvéti ünnepek idején Mária »epeségét« jajongták az apácák karban, hanem máskor is, ha egyedül volt. Éjjel, hogy ne háborgassa a sororokat álmukban, suttogva ducikálta magában, az egyházban pedig, amikor hosszú, magányos ájtatoskodásait végezte, hangosabban dúdolta, elmerülve az isteni Anya szenvedésének tengerében.

Választ világomtul,
zsidó, fiadomtul,
ézös örömemtül…
Szömöm könyvel árad,
Én jonhom búval fárad…⁹

E történelmi regény megírásának helye és ideje a regény legvégén olvasható: „Padasjoki-Budapest, 1937 január-május”. Finnországban „A legszükségesebb ruhákon kívül csupán a Ráskai Lea Margit-legendáját tartalmazó Nyelvemléktár VIII. kötete volt nálam. Ennek a csodálatosan szelíd, naiv, szorgalmas és lelkiismeretes magyar apácának hamvasan tiszta és üde Margit-történetéből akartam életre kelteni a tatárjárás koráról írt trilógiám befejező részét” (A szerző néhány megjegyzése).¹⁰

Történeti tény (adatolható), hogy IV. Béla lánya, Margit dominikána apáca volt, 1242-ig a veszprémvölgyi apácáknál nevelkedett, később a nyulak-szigeti dominikánus kolostorban élt. És bár Kodolányi regényében Margitnak igen jó a feje a latin nyelvhez, a szakkutató szerint ez nem volt általánosnak mondható az apácáknál a 13. század derekán. Kedves, ahogyan az Ó-magyar Mária-siralomról szóló könyvének végén Vizkelety András szabadjára engedi történelmi képzelőerejét, majd megtorpan. „Ezért kellett hát [a Veszprém melletti női ház miatt – Sz. Cs.] a Mária-siralom, ezért kellettek a magyar glosszák, új gondolatokat ébresztő magyar utalások: a nővérek nem tudtak latinul. De álljunk meg: mindez már régen nem filológia, nem kodikológia. Nekieresztettük a fantáziánkat.”¹¹

Hivatkozások

Vizualizáció: Markó Anita