Nyilvánosság és szabadkőművesség a 18. század végén

Pálóczi Horváth Ádám Felfedezett titok című regényéről¹

Az alábbiakban egy szabadkőműves által nem szabadkőművesek számára írt, de kőműves tematikájú, engem régóta foglalkoztató magyar nyelvű regényről szólok röviden.

Mivel megszerzett ismereteim szerint a szabadkőművesség eszméjének tulajdonképpen nincs, vagy nem kellene, hogy legyen története, a regény egyes gondolatait nemcsak azok elsődleges kontextusában, hanem egy sokkal szélesebben mutatom be. Ebből következik, hogy számos általam felvetett problémára nem tudom a választ.

A magyar szabadkőművesség történetét négy szakaszra oszthatjuk. Az első a 18. század közepén kezdődik, s az 1795-ös teljes tiltásig tartott, a második a kiegyezés utáni időszak, s ennek vége szintén tiltás: először a tanácsköztársaság, majd a Horthy rendszer tiltja be a mozgalmat. A legrövidebb szakasz a koalíciós időszak a 2. világháború után. Törvényszerű volt, hogy az éppen kiépülő bolsevik diktatúra ekkor is betiltja a szabadkőművességet, amely először a rendszerváltás idején szerveződhetett újjá törvényesen – a liberális demokráciákhoz méltó módon – Magyarországon.

A legfurcsább, hogy ez a négy korszak tökéletesen elkülönül egymástól, szinte mindig a semmiből kellett újjászerveződnie a mozgalomnak, a jogfolytonosság a legtöbb esetben valóban csak a jogok – persze – utólag megállapított folytonosságát jelenti: igen ritkán, s akkor sem a mindenkori Magyarország területén működik páholy a tiltás éveiben. De talán fontosabb, hogy vajon az eszmék ugyanazok maradtak-e, vajon a megmaradó rítus, s a rítus szimbolikája ugyanarra a jelentésre utalt-e akkor és most? Ez egy különösen fontos kérdés a régebbi korok eszme- és irodalomtörténetével foglalkozó kutatók számára.

Intézménytörténeti szempontból legfontosabbnak az első szakaszt kell tartanunk. Kutatások bizonyítják, hogy a páholy-összejövetelek nemcsak a felvilágosodás eszméinek terjedését segítették elő, de a Nyugat-Európában már évszázadok óta fennálló akadémiák, illetve az évtizedek óta fennálló, és a nyílt társadalom eszméjének megvalósulása felé tett egyik legfontosabb lépésként értelmezhető úgynevezett tudós és patrióta társaságok hiányában a magyarországi páholyok tudomány- és kultúraközvetítő szerepe is igen jelentős volt. A magyar történelemben először szerveződik és működik egy teljesen demokratikus elvek alapján létrejövő – akkor még és sokáig második – nyilvánosság. További kutatásokat igényel annak feltárása, hogy a szabadkőművességnek a század nyolcvanas és kilencvenes éveiben bekövetkezett, joggal állíthatjuk: robbanásszerű elterjedése vajon mennyiben függ össze a sajátos magyar vármegyerendszerrel, amely a helyi nemesi társadalomnak meglepően nagy autonómiát biztosított.

Ez a „második” vagy zárt (páholy)nyilvánosság néha – általában a vele szembeni előítéletek miatt – megmutatja önmagát, s erre példaként olvasható az 1792-ben, szerző és nyomtatási hely megjelölése nélkül megjelent Felfedezett titok című regény. Most nem ismertetendő érvek alapján biztosan állítható, hogy a szerző Pálóczi Horváth Ádám, s kijelenthető az is, hogy habár a műnek lehettek külföldi előképei, szinte bizonyos, hogy eredeti s nem fordított alkotásról van szó. A regény a Szépirodalmi Könyvkiadó Ritkaságok-sorozatában 1988-ban újra megjelent. A címben olvasható felfedezett jelző jelentése természetesen nem egyezik meg a szó mai jelentésével. Az nagyjából a mai ’feltárt’, ’megismertetett’ szavak jelentésével vág egybe. A regényben elbeszélt történet, idézve a regény előtt álló summát, röviden összefoglalva a következő: „Felfedezett titok, azaz vallástétele egy olyan tudós ifjúnak, aki sokáig igyekezett rajta, hogy frajmaurer lehessen, sokat kitanult, el is ment feltett útjában a legutolsó pontig, minden próbákon általesett, de célját csakugyan el nem érhette, s miért nem érhette. Beszéli a vallástételt az ifjú, halála előtt kevéssel.” A halálos ágyán fekvő barát egyes szám első személyű elbeszélését közli a szöveg szintén egyes szám első személyben megszólaló közreadója. Ez a természetesen fiktív személy fontosnak tartja tudatni magáról, hogy nem szabadkőműves, s éppen ezért a már leírt szöveget, ahogy azt a tulajdonképpeni regény elé írt Jelentésben elmondja, elküldi egy általa szabadkőművesnek tartott személynek, hogy az véleményt mondjon arról. Ebből, tehát egy fiktív szabadkőműves személy regénnyel kapcsolatos leveléből veszem a következő idézetet: „Méltán írod, hogy ha frajmaurer nem vagyok, ebből tanulhatok, mert ebben ugyan lefestéd igazán, milyennek kell lenni a szabadkőmívesnek, úgyhogy ebből magok a társaságbéliek is tanulhatnak eleget.” Továbbá: „A frajmaurerek kevés kivetőt, kevés felesleg-valót fognak abban találni. Akik pedig a társaságba menni útban vagynak, azok minden sornak vehetik hasznát, ha akarják.” Mint a már idézett regény előtti összefoglalóból is kiderül, a haldokló ifjú nem lépi át a küszöböt, szó szerint onnan fordul vissza. Meggyőződésem, hogy ez a tény, illetve maga a műfaj biztosította azt, hogy a regényben meglepő bőséggel és alapossággal ismertetett szabadkőművesség és annak eszméi a lehető legszélesebb nyilvánossághoz eljussanak. S hogy a szerző vagy a szerzőt buzdító szövegközlői szándék valószínűleg kőműves körökből érkezhetett, mi sem bizonyítja jobban, minthogy elmarad az utolsó lépés, a jelölt a kárpiton kívül, értsd profán, tehát elbeszélhető területen marad. Kapóra jönnek a szentimentális regénnyel szembeni műfaji elvárások: ugyanis meg kell magyarázni, hogy miért nem teszi meg az ifjú az általa régóta óhajtott utolsó lépést. Ennek végső oka természetesen a szerelem, de a korszak szentimentális regényeinek szerelemfelfogásával ellentétben a szerelem itt annak a gyengeségnek lesz a forrása, ami megakadályozza az utolsó lépés megtételében. Azonban a regénynek csak igen kicsiny, de mint láthattuk, propaganda okokból fontos részének témája a szerelem. A szöveg nagyobb részt azt meséli el, hogy válik a szabadkőműveseket vádoló ifjúból előbb kereső, majd jelölt. Ennek a tanulási folyamatnak az igen alapos leírása az, ami teljesen egyedülállóvá teszi a regényt, s ez a rész az, ami alapján azt mondtam, hogy a regény közlőinek célja valószínűleg az lehetett, hogy a szabadkőművességgel ellenséges vagy legalábbis közömbös, s a magyar nyelvűség miatt meglehetősen szélesnek tartható olvasói réteg véleményét pozitív irányba befolyásolja.

A továbbiakban először a 18. századi kereső, jelölt kőművességbe vezető útját ismertetem, majd röviden összefoglalom azt, amit a regény alapján a század végi szabadkőművesség egyenlőség fogalmáról megtudhat az olvasó.

Út a felvételig

I.

Fontosnak tartom, hogy szót ejtsek arról, hogy habár ez az időszak a szabadkőművesség egyik magyarországi virágkora, talán a kiegyezés utáni időszakot leszámítva ekkor a legnagyobb a testvérek száma, mégis milyen komoly eljárás előzte meg az inassá avatást. Legelőször a kijelölt mentor foglalkozik az akkor még csak kereső személlyel. Tanítja, kikérdezi, s próbák elé még csak szóban állítja. Ha a mentor jóváhagyja, a második lépésben a páholy összes tagjának joga, hogy próba alá vesse a keresőt. A regény szerint a testvérek szívesen éltek is ezzel a jogukkal, s meglepő módon, a tanultak esetében nagyobb szigorral. A mentor így magyarázza ezt: „ez a jó társaság nem kevés kárát vallotta annak: mikor a tanult s nagyelméjű embereket gyenge vizsgálás után befogadta, mert azoknak mind hibás vélekedéseiket kiirtani, mind erkölcsöket javítani nehezebb mesterség, és így azoknak nehezebb próbákon is szükség és szembetetsző hiba nélkül általesni…”. Ha a felvételt kérő személy megfelelt a próbákon, immár jelöltnek nevezhető. Ebben a harmadik szakaszban senki nem állítja próbák elé, de a páholy tagjai továbbra is figyelik. A negyedik szakasz maga a tulajdonképpeni felavatás, amelyről a regényben csupán annyi szó esik, hogy a korábbi három stáció szimbolikus megismétlése.

Megállapítható tehát, hogy igen szigorú eljáráson kellett keresztülmenniük a korabeli keresőknek, amíg egyáltalán jelöltté válhattak. Felmerül a kérdés, hogy ez vajon összefügg-e azzal a letagadhatatlan ténnyel, hogy a szabadkőművesség azóta sem bírt akkora befolyással az ország dolgaira, mint az 1780-as évek közepétől az 1790-es évek közepéig.

II.

A végül kőművessé soha nem váló ifjú hosszú utat tesz meg. Az út elején a kőművességgel szemben ő maga a következőképpen fogalmaz: „Micsoda rossz vélekedéssel voltam én a frajmaurerségről s vagyok most is? – felelj meg, tusakodó lelkem, magad! Én azokat Istennel s vallással nem gondoló embereknek, Krisztus-csúfolóknak véltem, s gyanítom most is. Hinni valamit, és azt ki nem merni mondani társaságban; élni, s azt tudatni vagy szégyenleni, vagy nem merni – ezek mind rossznak a jele” – foglalja össze a szabadkőművességgel szembeni mindmáig meglévő sztereotípiákat. Az előítéletek nemcsak, hogy megmaradtak, de még ki is egészültek, például a világméretű összeesküvés elméletével. Az előítéletek ellen nehéz úgy küzdeni, hogy egy titkos társaságról van szó, ráadásul az egyik előítélet az, hogy a titkosság, az valami eltitkolásának a következménye.

Az előbbi idézetben az „Istennel és vallással nem gondoló emberek” kifejezés nem az ateistákat jelenti – megfigyelhető, hogy annak lehetősége fel sem merül –, hanem az úgynevezett indifferensekre utal. Az indifferensek – megjegyzem a korabeli egyházak által leginkább támadott szabadgondolkodók – elismerték a teremtő Isten létét, de nem tartották fontosnak, hogy ki milyen rítusban, mely egyház keretei között fordul hozzá, sőt, egyáltalán gyakorolja-e valamelyik vallás rítusait. A regény tulajdonképpen ezt a „vádat” nem cáfolja, pontosabban egy vita során, annak szabadkőműves résztvevői az egyén belátására bízzák, hogy az a páholyon kívül mennyire vesz részt egyháza életében. Jellemző, hogy a vallásosság és a templomlátogatás melletti legfontosabb érvként a cselédek s jobbágyok előtti példamutatást említik, hiszen míg azok nem képesek megérteni elvont morálfilozófiai téziseket, addig az egyéni belátáson alapuló erkölcsös életet az egyházak által példaként állított erkölcsös élettel lehet helyettesíteni. Az ifjú mentora a következőképpen fogalmaz: „Hogy a frajmaurerek nem istentagadók, azt szinte úgy szabad nekem kimondanom, mint azt, hogy nem tolvajok, paráznák, gyilkosok s sok más hasonlókat.” Továbbá: „a mi életünk, magunk viselete, erkölcseink nyilván mutatják azt, hogy minekünk van vallásunk, mégpedig a világon legjobb vallásunk, hogy az Istenről legjobb értelemben vagyunk, s az emberi társaságnak leghasznosabb tagjai [vagyunk]”. A vallás szó itteni használata során annak jelentésmezőjét meglehetősen kitágítja a szó pár sorral későbbi újbóli használata: „A mi társaságunkban lehet mindenféle vallású ember […], és a maga vallását tulajdon lelke javallása s meggyőződése szerént gyakorolhatja, valamint neki tetszik.”

Egyenlőség

Úgy tűnhet, hogy az emberek közti egyenlőség kérdése a 18. századi Magyarországon sokkal nagyobb jelentőséggel bírt, mint ma a 21. század Európájában. A regénybeli kereső éppen akkor véti egyik hibáját, mikor egyébként törvény adta jogával élve, egyik jobbágyát megvesszőztetné. Később ő maga jelenti ki, hogy nemes emberrel ezt sohasem tenné, s nem is tehetné. Az ifjú egyik mentora több oldalon keresztül tartó szónoklatban vezeti le számára, hogy miért hibázott, s miért egyenlő minden ember: még a király és a jobbágy is. Érvelése természetesen antropológiai alapú, s ezzel – bár kimondatlanul – arra is utal, hogy a természeti törvényekkel ellenkező polgári törvényeket idővel meg kell változtatni. Itt természetesen a jog előtti egyenlőségről van szó, aminek elve – alkotmányunk szerint – a mai Magyarországon érvényesül. De ha nem csak ebben az értelemben vesszük a szó jelentését, két további probléma merül fel, s ez már a mi számunkra is az.

Figyelembe kell venni, hogy az antropológiai alapú egyenlőség melletti érvelés alapján az emberek csak születésük pillanatában lehetnének egyenlőek, s ha belegondolunk, ez az egyenlőség önmagában nemigen szolgáltathat alapot a jog előtti egyenlőség elvéhez. Természetesen ki lehet lépni a fenti gondolatmenet ördögi logikájából, s ki is kell, mégpedig úgy, hogy visszalépünk egy korábbi emberképhez, mégpedig egy egyszerű kijelentéshez: az ember eszes lény. Lássuk be, ha a fenti gondolatmenet minden egyes pontján, ahol az ember szó áll, pl. a kutya szót helyettesítenénk be, akkor felépítünk egy tökéletes antropológiai kutyaképet. A legtöbb embernek – még a 18. században is – egyértelmű volt, hogy az emberi ész végső soron a teremtő Istentől származtatható, a korabeli szabadkőművesség metaforájával élve, ez az a parázs, ami az egyenlőség alapja, de abból az igazi láng csak a páholyon belül lobbantható fel.

A másik kérdés a páholyon belüli egyenlőség, s a páholyon kívüliekkel szembeni egyenlőtlenség esete. Egy regénybeli szabadkőműves ezt így fogalmazza meg: „Azt csakugyan igazán mondod, hogy valósággal vak az az emberi társaságban, aki nekünk nem társunk, és miköztünk lenni nemcsak nagy erkölcsi oskola, hanem nagy megvilágosodás is” – de a mentor nem engedi, hogy a jelölt lenézze a kárpiton kívül lévőket. Az akkori szabadkőművesség célja, s nem csupán vágyképe az, hogy talán beláthatatlan idő alatt, de az egész emberiség testvérré váljék, s ezáltal jöjjön létre a tökéletes egyenlőség. Vajon ez a vágy megmaradt-e a mai liberális demokráciákban is, vagy a manapság tapasztalható egyetemes jogvesztés folyamata során annak feltételrendszerét kell újra helyreállítani? Megnyugtató vagy inkább gyanakvásra ad okot, hogy Pálóczi Horváthék, Kazinczyék, sőt, a márciusi ifjak „Szabadság, egyenlőség, testvériség” jelmondatának hangoztatása ma egyre inkább aktuális, és cselekvésre kell, hogy serkentsen?

Hivatkozások

A Felfedezett titok című regényről lásd még Csörsz Rumen István cikkét jelen kötetben.

Vizualizáció: Markó Anita