A közelmúltban Bognár Péter nagy felfedezést tett: Lázs Sándor a Gyöngyösi kódex mintáinak keresése során1 leírt egy kódexet, amely a középkori Magyarországot megjárta, másodlagosan pedig német földre került; Lázs vallási szövegei miatt elemezi, de világi szövegeket is tartalmaz. Ezek közül az egyik, Schondoch Die Königin von Frankreich című műve az udvari irodalom jegyeit viseli, így a magyarországi udvari irodalom felől vizsgálható. Bognár a felfedezés ismertetését páratlan nagylelkűséggel átengedte ezen sorok írójának.
Maga a kódex ma az Universitätsbibliothek Heidelbergben található, a Cod. Pal. germ. 472-es jelzet alatt. Leírása szerint 1450 körül Bajorországban készülhetett.2 A kódex 1r lapján a következő bejegyzés olvasható: „Item deß Wollffgang Rechmyczer dochter Margareta ist gepornn worden am sambstag Nach allermansfasthan tag auff den abent auff der Schemnycz zbischen sechssen vnd sÿbenn Im 1501 Jar etc. got geb vnss gelugk vnd haÿll.”, melyben Wollffgang Rechmyczer lányának, Margaretának megszületéséről tudósít a bejegyző, 1501. március 6-áról, Selmecbányáról. A bejegyzés keltezése hivatott a kódex magyarországi tartózkodását bizonyítani. A Die Königin von Frankreich a 195rb–200va hasábokat foglalja el, ezzel a kódex utolsó saját címmel rendelkező eleme, de nem utólagos betoldás, hiszen azonos oldalképpel, azonos írásképpel íródott. A selmeci szöveg 702 soros, azonos hosszúságú a más forrásokban megőrződött szövegekkel. Néhány sor ugyan hiányzik, de azokat máshonnan sem ismerjük.
A tulajdonosról, Wollffgang Rechmyczerről egyelőre sajnos keveset tudunk. Volfgang Rechnitzer néven 1509 és 1513/14 között Selmecbányán bányabérlőként adatolható, ebben a minőségben feltehetően a Fuggerek üzletfele.3 A Fugger-kapcsolat magyarázat lehet arra, hogyan került el később a kódex Selmecbányáról. A selmeci városi feljegyzések4 nem tartalmazzák Rechmyczer nevét.
A korabeli felvidéki német polgárság körében nem ritkaság a könyvbirtoklás. Szende Katalin kutatásai alapján a Selmecbányával feltehetően párhuzamosan fejlődő Pozsonyban és Eperjesen világiak összesen már jóval több könyvet említenek végrendeleteikben, mint egyháziak. Világi személyek leggyakrabban 3-4 darab, istentiszteletekhez, magán vallásgyakorláshoz és gyakorlati teológiához kapcsolódó témájú, gyakran vegyes, tehát nem egységes elv alapján szerkesztett könyvről tesznek említést.5 Rechmyczer könyve beleillik ebbe a tendenciába, hiszen a kódex többségégben istentiszteleten kívüli imádságokat és elmélkedéseket tartalmaz. Sajnos Margareta megszületésének hírüladásán kívül nem készített bejegyzéseket vagy glosszákat, így nem követhető, melyik szövegek keltették fel érdeklődését.
Nem lehet elégszer hangsúlyozni a felvidéki német polgárok kapcsolatainak jelentőségét a birodalmi német városokkal. Az üzleti kapcsolatok teret nyitottak az írott szövegek áramlásának is, így a kódex Selmecbányára kerülése különösebb magyarázatot nem igényel. A kutatás már megállapította, hogy a kora újkori Magyarország régiói közül Felvidéken rendelkezett a legtöbb világi személy a legnagyobb elemszámú könyvtárral.6 Pozsony esetében már jól feltárt, hogy a polgárok milyen dél-német városokkal tartottak kapcsolatot. Figyelemre méltó, hogy az üzleti kapcsolatok, illetve a vallási kötődések, zarándoklatok helyszínei térben egymásra vetíthetők.7
Schondochról, a jelen vizsgálat középpontjába helyezett mű szerzőjéről szintén keveset lehet tudni, pontosan annyit, amennyit művei elárulnak róla. Alkotó korszaka a 14. század második felére eshetett, nyelvhasználata alapján a mai Svájc északkeleti régiójából származhatott. Feltételezhető, hogy kapcsolatban állt III. Habsburg Lipót osztrák herceggel (ur. 1365–1386), mivel művében a közvetítő, béketeremtő Lipót herceg az egyetlen tulajdonnévvel említett szereplő. A többi szereplőt titulusa szerint különbözteti meg a szöveg, pl.: der kunig, der ritter, der valsche man. A történeti réteg szintjén Nagy Károly korából eredeztethető francia változatokból ismertek lehetnek a tulajdonnevek, ezekkel azonban Schondonch rövidített átdolgozását nem terheli.
Mivel a magyar szakirodalom eddig nem tárgyalta, ezen a ponton szükségesnek látszik a Die Königin von Frankreich cselekményének rövid bemutatása. A francia királynét hamis bizonyítékokkal bevádolja férje előtt a marsall. A király hisz a vádaknak, és unokaöccséhez, Lipót herceghez száműzi a királynét. De még ez sem elég, a marsall út közben megtámadja a királynét, a kíséretét alkotó lovagot megöli, és ezt a sorsot szánja a királynénak is, ám ő az erdőbe menekül. Később a meggyilkolt lovag kutyája megtalálja gazdája földi maradványait, és elvezeti a királyi udvar tagjait a holttesthez. Viselkedésével azt is jelzi, a marsall a felelős a lovag haláláért. A marsallnak így párbajban kellene igazolnia magát az igazságot felfedő kutya ellen, azonban a párbajban a kutya győz, így a marsall kénytelen beismerni tetteit, és a királyné ártatlanságát. A király megbánja szeretett feleségének eltaszítását, és hollétéről is értesül a királynénak menedéket nyújtó szénbányásztól. Végül minden akadály elhárul, és a királyi pár a megbocsátás és a hű szeretet jegyében találkozik újra.
Annak jegyében, hogy tudományos körökben úgymond a szeretet kifejezésének egyetlen elfogadott formája a vitatkozás, ezt az alkalmat is fel szeretném használni, hogy az udvari szerelem fogalmának egy irodalmi mű udvariságának kritériumává emelése8 ellen érveljek. A Die Königin von Frankreich ugyanis nem tartalmaz udvari szerelmes kliséket. A királyi pár szeretete a házasságon belül értékelendő, és a távolság, vágyakozás toposzai nem jelennek meg. A marsallnak a királyné iránti szerelme pedig az erkölcsnemesítő hatásból nem részesül; a királyné meggyilkolásának szándéka pedig nem csak a feudális értékrend szerint, hanem az udvari szerelem koncepciója szerint is súlyos vétek. Ugyanakkor kár lenne elvitatni a mű udvari jellegét. A mű valóságának közege, a szereplők társadalmi helyzete, értékrendje, a becsületre és párbajra történő hivatkozások mind megerősítik, hogy a művet az udvari irodalom regiszterében helyezzük el. Ezt még a szóhasználat is alátámasztja, amennyiben a királyné meggyilkolt kísérőjét ritternek, társadalmi-kulturális értelemben vett lovagnak, az udvari kultúra ágensének nevezi a szöveg.
Ezzel a Die Königin von Frankreich 1501-es selmecbányai felbukkanása a legrégebbi udvari epikai mű, amelynek magyarországi előfordulását közvetlenül lehet bizonyítani. Korábban történtek kísérletek közvetett érvek alapján való bizonyításra,9 vagy más kontextusba került töredékek udvari irodalomként való értelmezésére,10 ezek azonban hagytak még kérdőjeleket maguk után. Felvethető természetesen, hogy egy új adat miatt még nem kell újraértelmeznünk a régi magyar irodalomról alkotott képünket.11 Hiszen a tárgyalt kódexnek csak tartózkodási helyét lehet bizonyítani, olvasóit nem. És ha voltak is olvasói, egy német nyelvű irodalmi mű egyetlen példánya a szövegekkel már viszonylag bőven ellátott 16. századi irodalomban önmagában még nem feltétlen jelent teljes hagyományt. A korabeli Magyar Királyság sokszínűségének ismeretében azonban nem kelthet meglepetést, hogy egy bizonyos nemzet – jelen esetben a német – tagjai érzékenyebbek valamely irodalmi hagyományra. Ugyanúgy nem kelthet meglepetést a 16. század késő-feudális vagy poszt-feudális viszonyait ismerve, hogy az udvari irodalom már nem köthető egyértelműen az udvari társadalomhoz, és polgárok is olvashatnak udvari irodalmat. A Die Königin von Frankreich selmecbányai példányának felfedezése egyben reményt adhat a jövőre nézve, hogy a szlovákiai és németországi gyűjteményekből még kerülhetnek elő olyan, idehaza nem ismert adatok, amelyek alakíthatják a régi magyar irodalomról alkotott képünket.
Hivatkozások
1 Lázs Sándor, „A Gyönygyösi Kódex írói és műveltségük”, Irodalomtörténeti Közlemények 111 (2007): 421–457.
2 Matthias Miller und Karin Zimmermann, Hrsg, Die Codices Palatini germanici in der Universitätsbibliothek Heidelberg (Cod. Pal. Germ. 304–495) (Wiesbaden: Harrasowitz, 2007), 519–534.
3 Uo., 519.
4 Miroslav Lacko, Erika Mayerová, Das älteste Stadtbuch von Schmöllnitz 1410–1735: Eine Quelle zu den mitteleuropäischen wirtschaftlichen Verflechtungen (Limbach: Slovenská spoločnost pre sociálne a hospodárske dejiny, 2016).
5 Szende Katalin, „Könyvek”, in Szende Katalin, Otthon a városban: Társadalom és anyagi kultúra a középkori Sopronban, Pozsonyban és Eperjesen (Budapest: MTA, 2004), 223–231.
6 Mizera Tamás, „Könyv és mesterség a kora újkori Magyarországon: A magánkönyvtár-képződés tendenciái a polgárság körében, különös tekintettel a tanítók gyűjteményeire”, in Gesztelyi Hermina, Görög Dániel, Maróthy Szilvia, szerk., Szöveg, hordozó, közösség: Olvasóközönség és közösségi olvasmányok a régi magyar irodalomban (Budapest: reciti, 2016), 229–243.
7 Majorossy Judit, „Egy város a »regionális« kapcsolati térben: A középkori pozsonyi polgárok városon kívüli kapcsolatainak térbeli kiterjedéséről (1430–1530)”, Korall 13,50. sz. (2012): 188–201.
8 A leírt szabályt megfogalmazza: Horváth Iván, „Udvari és lator virágének helyett: a fin’ amors megléte/hiánya”, in Horváth Iván, Balassi költészete történeti poétikai megközelítésben (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1982), 227–264. A szabályt nem fogalmazza meg, de alkalmazza: Zemplényi Ferenc, Az európai udvari kultúra és a magyar irodalom (Budapest: Universitas Kiadó, 1998), passim, pl.: 35 (Toldi folklórváltozata), 55–56 (Ponciánus), 57–58 (általánosságban), 61 (Balassi kapcsán).
9 Hadrovics László, „Az ó-magyar Trójaregény nyomai a délszláv irodalomban”, A Magyar Tudományos Akadémia I., Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályának Közleményei 5 (1954): 79–175.
10 Kőszeghy Péter, „Horváth Iván: Balassi költészete történeti poétikai megközelítésben. Bp. 1982. Akadémiai K. 337 l”, Irodalomtörténeti Közlemények 91–92 (1987–1988): 310–338.
11 Horváth Iván, „Magyar versek: mi veszett el?”, in Csörsz Rumen István, szerk., Ghesaurus: Tanulmányok Szentmártoni Szabó Géza hatvanadik születésnapjára (Budapest: reciti, 2010), 83–98, különösen 92–93.
Vizualizáció: Markó Anita