Apácákról, szüzekről, özvegyekről és hurkákról: A szerelmi költészet patogenezise

A 16. századi bolognai orvosprofesszor, Dominicus Leonus¹ a fej és a láb betegségeiről szóló orvosi könyvének Περὶ Μανίας: De Mania, seu furore, seu insania című fejezetében figyelemre méltó tüneti leírását adja a mania egyik fajtájának, amelyet a felhalmozódott sperma kipárolgásai váltanak ki az agyban.² Ez önmagában véve talán nem is lenne annyira érdekes, hiszen már az arab orvos, Ali ibn Ridwan³ Galénosz Ars parvajához írt kommentárja óta tudjuk, hogy az emberi mag – amit a szerző viperaméregnek nevez – képes ilyen rendellenességeket okozni, hanem, hogy hatásaiban közös vonásokat mutat a platonikus furor-elmélet szerinti ihletettség állapotának tüneteivel. Az olyan – Leonusénál valamivel korábbi – orvosi könyvek mint Antonio Gazio Corona floridája vagy Symphorien Champier Rosa Gallicája amellett, hogy csak utalásszerűen foglalkoznak a spermafelhalmozódás által kiváltott maniával, azt is megválaszolatlanul hagyják, hogy a tünetek alapján a furornak ez a fajtája csupán őrületként, vagy akár ihletett állapotként is megjelenhet-e.⁴ Leonus viszont nagy lépést tesz afelé, hogy részletesebb leírása alapján mindezt egyértelműen az ihletettséghez és ennek elméleti keretéhez, a furor-elmélethez, sőt egy merészebb ugrással akár az inventio poetica egyfajta orvosi leírásához is köthessük.

Röviden összefoglalva, a bolognai egyetem doktora a folyamatos melankólia (melancholia infinita) fajtáit maniának nevezi. Ezek közül lenne az egyik a szerelem, vagyis a szerelmi megszállottság, őrjöngés (megjegyzendő, hogy a vakmerő, szenvedélyes hősiességet is idesorolja). A görög μανία szót latinul insaniaként, vagy furorként fordítja, amelynek három etimológiáját ismerteti. Vagy a Manesre mint alvilági istenségekre (spiritus infernalis), halott lelkekre utal a név, amelyek gyötörhetik és kísérthetik az élőket. Vagy a μαντεύομαι szóból származik és a jóslás, jövőbe látás képességére vonatkozik, mert megesik, hogy a maniaci a jövőbe látva öntudatlanul jövendölnek. Vagy pedig a μήνη, hold szóból ered, amely a mániákusok bizonyos időközönként megjelenő, ciklikus megszállottságára utal, ezért is hívhatják őket latinul lunaticinek. Ezután Leonus átfutja a mania különböző fajtáit, amelyek közül jó párat valamilyen sérülés okoz: például fejsérülés, vagy kutyaharapás okozta veszettség. Itt tárgyalja a lycantropiát, vagyis a farkasként, kutyaként viselkedő farkasembereket is.

És itt tér rá a tanulmány szempontjából lényeges részre, vagyis ki nem élt szexualitása miatt az emberben felhalmozódott mag által okozott maniára. A méhben így felgyülemlett romlott mag a vénákba jutva károsíthatja az agyat is. Éppúgy, ahogy a természete szerint egy idő múlva méreggé alakuló, visszatartott sperma (a női magra is ezt a szót használja) kipárolgása is ártalmas lehet. Jó esetben ezek az agyba felszálló gőzök csak a múltban már látott, ismert vagy akár ismeretlen dolgokról való fantáziaképeket mozgatják meg. És itt jön a lényeg! Leonus szerint olykor az is megesik, hogy az ilyesmitől leginkább szenvedő apácák, özvegyek és szüzek e kipárolgásoktól szinte transzba esve öntudatlanul jósolnak, és olyan nyelveken beszélnek folyékonyan – nem csak latinul és görögül, hanem más nyelveken is – amelyeket sosem tanultak előtte.⁵ Ebből alakul ki aztán a furor coitus, vagy másként furor genitus.⁶ Ennek demonstrálására a doktor saját tapasztalatát is megosztja velünk, amely szülőfalujában esett meg. Egy giucanói nő a visszatartott magtól és a közösülés vágyától annyira megszállottá vált (zárójelben megjegyzi, hogy már 25 éves volt és még semmilyen férfit nem ismert), hogy állandóan a mezőkön és az erdőben bolyongott, és minden szembejövővel le akart feküdni. Amikor ez nem sikerült neki, akkor gyalázatosan káromolta, vagy kövekkel akár meg is dobálta áldozatait. Mindez addig tartott, míg végül szerencséjére egy paraszt feleségül nem vette, és így helyre nem állt az egészsége.

Minderre a legjobb orvosság természetesen a coitus, azonban mi van akkor, teszi fel a kérdést az orvosprofesszor, ha a becsület megőrzése érdekében ez mégsem lenne lehetséges. Egy nemes szűzleány, vagy egy özvegy, akinek erényeit vizsla szemekkel óvják bátyjai és rokonai, vagy apácák, esetleg csupán olyan mélyen vallásos asszonyok, akik a Jóistennek tett fogadalmukat szegnék meg ezzel, nem élhetnek e gyógyírral. A tudomány – pláne az orvostudomány – leple mögött viszont bármi leírható! Talán valamilyen orvosi könyv volt a forrása Bornemisza Péter hírhedt kifakadásának is a „hurkával morcongotó” vagy „bűrből csinált szerszámmal latorkodó” apácák ellen.⁷ Ahogy a fenti leírásból is kitűnik, e furor különösen sok áldozatot szedhetett a katolikus apácaklastromok szűzies közegében. Erre Leonus a következő „csodálatos orvosságokat” ajánlja: egy bába húzzon a mutatóujjára valamilyen lenből készült szövetanyagot, ezt itassa át búzacsíra olajjal, amibe egy kevés kámfort kevert, ezt „in vulvam patientis intromittat” és addig dörzsölje, amíg a fájdalom miatt nem szól a „beteg”. De ha nincs kéznél bába, akkor jó lesz a faggyúgyertya is, amelyet hasonló módon – épp a megfelelő mértékben – kell lenszövettel bevonni, hogy ezt szintén át lehessen itatni vagy liliomsziruppal, vagy egy kis pézsmával, esetleg ámbrával kevert búzacsíra olajjal. Ezt a gyógyító instrumentumot pedig naponta többször kellene „intromittere in vulvam”.⁸

Szerzőnk – talán közhelyszerűsége miatt – szemérmesen hallgat a hasonló furorral küszködő férfiakról. Magyar kötődése miatt talán érdemes megemlíteni Filippo Beroaldo Bakócz Tamás esztergomi érseknek dedikált Symbola Pythagoraeját, amelyben a mastuprator Diogenészt példaképként állítja be, és habár publice megbotránkoztató tevékenysége elítélendő, mégis ennek egészségre jótékony hatásai tagadhatatlanok. Beroaldo úgy tudja, hogy igazán tiszteletreméltó, komoly, sőt filozofikus alkatú bölcs férfiak is élnek vele „quasi purgatorio medicamento utebatur non voluptatis causa sed bone valitudinis”.⁹

A fenti összefoglalás alapján izgalmas következtetéseket vonhatunk le a furor-elmélettel kapcsolatban. Minden korabeli, elvont elméleti fejtegetésen túl, úgy tűnik, létezik az ihletett állapotnak egy olyan fiziológiai oka is, amelyet akár a lélek előkészítettségeként – korabeli platonikus szakszóval élve: megpuhításaként – is érthetünk, hogy az égi sugallatokat így könnyebben fogadhassa be. Ha mindezt Ficino teóriáján át szemléljük, akkor az ihletettségnek a harmadik lépcsőfoka lenne a furor vaticinus (vagyis a jövőbe látás ihletett állapota), amely fölött már csak a mindegyiket magába ölelő szerelmi szenvedély található. De Ficino azt is írja, hogy a furor poeticus hiába a legalsó lépcsőfok, ha a megszállott – az ihletettség bármelyik szintjén is legyen – végül csak a költői furor nyelvén tud megnyilatkozni. Vagyis egyszerű beszéd helyett öntudatlanul törnek elő belőle a szavak dalokban, és olykor ismeretlen nyelvű költeményekben. A lélek előkészítettségéből nem következik automatikusan az ihletettség állapota, hiszen a múzsák kiszámíthatatlan kegyére, a lélek kegyelmi állapotára is szükség van hozzá. Habár a siker nem garantált, Leonus akár orvosi receptet is adhatott volna a költői furor eléréséhez. Legalábbis úgy tűnik, nagyobb az esély ihletett – tehát igazabb – poézis felcsendülésére, ha a múzsákat mintegy cum retentione spermatis csalogatja magához a költő. Ebből pedig az is következik, hogy a magtól való megszabadulás – akár természetes módon, akár a fentebb említett instrumentumok segítségével – a múzsákat szétrebbentve az ihletett költészetet is tovaűzi.

Hivatkozások

Vizualizáció: Markó Anita